11-en vagyunk immár! Mehetünk a pályára, játszhatunk. A blog regisztrált rendszeres olvasói éppen egy futballcsapatnyian, 11-en vannak. Sapkák földobálva, ováció indul, taps csattan, szerény, de magabiztos meghajlás.
Azután arra gondolok, hogy kicsit lassítani is lehetne, talán nem minden napra jut a mondandóból, nem vagyok én olyan matador. És feltehetőleg ez csak nekem ilyen fontos. Mivel nem tettem fogadalmat, mint a kamaszok, amikor naplót kezdenek írni: naponta fogok bejegyezni mindefélét, ezért semmi kényszerem nincs.
Karinthy Cini naplóját olvasgatom éppen, ő bizony gyakran írt, bizonyos szakaszban tényleg naponta. Élvezem a beírásait, és elképzelem, hogy mit tenne most. Netezne-e? Bloggolna-e? Elképzelem, ahogyan az örökifjú pólós, a nőket hajkurászó irodalmár, a depresszióba is bele-belekostóló irodalmár 88 évesen rohamozza a digitális Olimpuszt. Bizony, azt gondolom megpróbálkozna ezzel is, ha itt lenne még köztünk. Mint annyifélével élete során. Igazi szabad személyiség volt, ez a tulajdonsága éppen itt Leányfalun bontakozott ki igazán, ezt naplóbeírásai fényesen megmutatják. Soha egy percre nem szűnt meg magasztos irodalmi kérdésekkel foglalkozni, miközben minden hétköznapi dologban ugyanazzal a lendülettel vett részt. Kossuth-díjas Cini volt. Köztársasági díjjal is vízilabdás. Apjának árnyékában is önnön életművét építő.
Kicsit elkalandoztam, magamból indultam ki, de azután milyen idegen tollakat aggattam magamra, teljesen érdemtelenül. Szó sincs róla, hogy a legkisebb mértékben is magamon kívül bárkihez mérném magam. Pusztán egy olvasmányélményem találkozott napi blogírásommal.
És hogyan keveredhettek ezek így össze?
A válasz igen egyszerű: Leányfalu okán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése