Gázt ad, verekszik

Boriska lelkem nagyon nem szeret velem sétálni a 11-es út mellett, mert én bizony nagyon is jelzek egyezményes jelekkel a gyorshajtóknak. Márhogy lassuljanak be, mert lakott területen mennek. Mert a KRESZ mellett az észszerűség és az emberek tisztelete is ezt indokolják. Az életünkért van ez a szabály, nem öncélú szivatása a jónépnek. Kicsit sok halottja van a mi kis falunknak, pont annyival többen, mint ahányat kivégeztek már felelőtlen gyilkosok. Sohasem olyan közlekedési hibának lesz halál a végén, ahol az egyébként vétkes autó mondjuk 50-nel ment volna...
Ez a helyzet, de az agyatlanok csak mennek, hörögtetik a motorokat, bőgetik a verdát (Istenem, milyen hülye szó is ez!). És hát nagyon sokan vannak. És nagyon gyorsan vágtáznak. Gyakorlatilag egy merő versenypálya a 11-es. Azért próbál lebeszélni életem értelme a jelzésről, mert szerinte egyszer majd jól agyonvernek az út mentén. Hiszen aki felsőbbrendűsége tudatában lazán kivonja magát a szabálykövetés világából, annak az agresszívitás sem idegen terep, egy-két méretes öklözés ugyanúgy belefér „igazának” védelmébe. És hát felsőbbrendű lény ő, hiszen nem kevés lóerőket tett a segge alá. Az is igaz, hogy jókora méretes darab vagyok, néhány kis mitugrász matador csak szájkaratéban próbálkozhat, de van azért azonos méretű pedáltaposó is bőven. Én sokáig legyintgettem erre, ugyan már, miért is állna meg bárki is, miért is kezdene akciót, mikor csak a gázadásban érdekelt... De hát most az élet ezúttal is Boriskát igazolta! A jóember átszáguldott egy falun valahol Baranyában. Gondolom ott is únják már az emberek ezt az esztelen és életveszélyes száguldozást, és hát ketten próbáltak jelezni: lasabban! A felbőszült pedálakrobata nem hagyta annyiban, némi satuzás és visszatolatás után alaposan megverte a helyieket, majd úgy ahogy érkezett (eszetlen tempóban), távozott is. És most jókat röhög a bunkókon, akiket megtanított a száguldók iránti alázatra és tiszteletre.
Azóta is többször repültek el mellettem a 11-esen hasonló ganék, de én bizony továbbra is csak jelzek a féregnyulványának: LASSÍTS KOMÁM! Eddig még csak kétszer blokkolt és tolatott vissza a delikvens. Nem követtem Arany János gondolatait. Megverni nem mertek vagy nem tudtak, mert alaposan kihúztam mind az összes 110 kilómat és igen elszántan néztem. És be is szóltam, hogy vigyázzon a szaros autójára, mert rá találok lépni, ha nem húzza el innen magát azonnal, de persze szigorúan csak 50-nel. Eddig bejött megúsztam. Sőt az egyikről fotósorozatot is tudtam készíteni, mert volt nálam gép.
Arról szólt az iduló blogom egyik bejegyzése!
Meddig romolhat még az autós morál?

Polak, wenger...

i do szabli i do szklanki! – szól a régi dal... (magyarul talán így: lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát).
Tegnap kis falunkban lengyel nap volt, mert éppen 70 éve jöttek Magyarországra – s ezen belül Leányfalura is – lengyel menekültek. Ez a tény már önmagában is ünneplendő, de ha történelmi kontextusba helyeződik (2. világháború), akkor különleges fényt kapnak a történtek.
Tényszerűen: 1939. szeptember 1.: provokált és titkosszolgálati módszerekkel, rabokkal megtámadnak egy határmenti rádióadót (Gleiwitz - Gliwice), amire hivatkozva azután Németország támadást indított Lengyelország ellen. Nem sokkal ezután, szeptember 13-án már érkeztek is egyre növekvő számban Magyarországra az első menekültek, főleg civilek, de katonák is, sőt volt példa, hogy teljes zárt katonai alakzatban lépték át a határt. Nem kevés lengyel zsidó is a menekülés ezen útját választotta. Mert ekkor hazánk szomszédos volt Lengyelországgal, hisz' az első bécsi döntés végrehajtásával visszakerültek Szlovákia (akkor persze: Csehszlovákia) egyes területei hozzánk.
A dolog pikantériája, hogy mi Németország szövetségesei voltunk, és a németek rohanták le Lengyelországot, és igen erőteljesen követelték a mi együttműködésünket. Magyarország azonban – nem kis kockázatot vállalva – befogadta a lengyeleket, menekült státuszt adott, és nem adta ki a németeknek őket. Belügyminiszteri rendeletek, törvényi cikkelyezések, külön kormánybiztos kinevezése biztosította ehhez a megfelelő logisztikát. És mindez szemhúnyással bitosította a lengyelek futárútjait is a londoni emigrációs kormány felé, illetve rejtő- és pihenőtábor volt Magyarországon, és itt Leányfalun, ami akkor persze hivatalosan Pócsmegyer volt.
Erre emlékeztünk szeptember 20-án, reggel a Szt. Anna templomnál misével, II. János Pál (Wojtyla) pápa emléktáblájának avatásával, történészek előadásával. Délután pedig a múzeumban folytatódott a megemlékezés, előadással, kiállítással, dokumentumfilm vetítésével, és a nap végére Andrzej Wajda: Katyn c. megrázó filmjével.
Igen szép és emelkedett ünneplés volt, én magam többször elérzékenyültem, Wajda filmje majdnem megríkatott, pedig nem vagyok könnyen elérzékenyülő.
A lengyel nagykövetasszony magyarul (persze szlávos akcentussal!) mondta beszédét a mi polgármesterünké után. Nyíri Csabáében az tetszett, hogy végre nem aktuálpolitizált, nagykövetasszony pedig számomra plasztikusan megmutatta a mi belpolitikai vitáink egy nézőpontját, ami szovjetek felszabadítás vs. megszállás megítéléséről szól. Ezt mondta: a Vöröshadsereg felszabadította Lengyelországot, de szabadságot nem hozhatott, mert ők maguk sem voltak szabadok... Ez tényleg történelmi nézőpont és mély igazság!
A szentendrei katonai egyetem fúvósai eljátszották mindkét himnuszt. A lengyel himnuszt jól ismertem, de most tudatosodott bennem igazán, hogy ilyen történelmi múlttal is milyen optimista dallama és harmóniái vannak, pedig lenne okuk a mi panasz-himnuszunkhoz hasonló elégikus, szomorú hangulathoz.
Szakály Sándor történészprofesszor hatalmas ismeretanyagát osztotta meg a hallgatósággal, ez követte egy összeállítás a lányfalusi emlékezők szövegeiből. Majd Detky András képviselőnk főztjét, a lengyelek bigos nevű legismertebb ételét. Két hatalmas kondérban főzte az óvoda konyháján.
Délután a múzeumban Kapronczay történészprofesszor beszélt, nekem kevésbé színvonalasan, de mindenképpen közérthetően. A kiállítás dokumentumai között egy gyönyörű faszobor is látható: Segesdi György szobrász maga hozta a helyszínre, amikor hírét vette ennek az eseménynek. Címe: Katyn. A szobor nagyon plasztikusan ábrázolja a szenvedést, de nem sokkolóan.
Konrad Sutarski Magyarországon élő lengyel költő, irodalmár dokumetumfilmjében a katyni tényfeltárást mutatta be. Hihetetlen sötét és embertelen ez a történet. Nemcsak a szörnyű tett elkövetése, hanem a szégyenteljes hazudozás és hamisítás – ami évtizedekig elleplezte ezt a gaztettet – hatott megrázóan.
Zárásul Andrzej Wajda – apja emlékének ajánlotta – Katyn című megrázó filmjét láthattuk. A nagy és megrázó történelmi események emberi sorsokra gyakorolt lélekromboló, embert próbára tevő, egyben megtisztuló, a tagadó és túlélő életstratégiák ütközését bemutató film alatt többször a sírással küzködtem.
Szótlanul, szinte földre szegezett tekintettel mentünk haza...
Köszönjük, Leányfalu! Köszönjük a 70 évvel ezelőtti kiállást, és köszönjük a mai emlékezést!