Mennyből? Az angyal?

Mostanában megint közeleg egy újabb évforduló, melyet a dolgok csillagászati rendjében egy héttel megelőz a karácsony, sőt a Karácsony. Kicsi gyermekkoromat leszámítva én mindig ambivalens viszonyban álltam ezzel a megkreált nappal, ezekkel a napokkal. Semmilyen módon nem voltam képes megérteni, hogy miért kell az életből egy-egy napot kiemelni, és felaggatni mindenféle emelkedett tulajdonsággal. Az persze nagyon is tetszett, hogy gyerekként ajándékokat kaptam, a család minden ágából érkeztek a postai lapok, személyes együttlétek tették széppé a napokat. Testvérem nem lévén, unokatestvéreimmel tudtunk nagyon jól játszani-örömködni. És én olyankor természetesen cseppet sem érzékeltem, hogy emögött az ünneplés, ajándékozás mögött milyen ádáz hajsza van, pedig különösen a hiánygazdálkodásban még egy kilo narancsért is valóságos hadműveletet kellett végrehajtani, felderítéstől a becserkészésig, a vad elejtésétől mind ennek a hazalogisztikázásáig. És akkor még a fő kérdésről: az elrejtéstől nem is szóltam! Mert úgy a gyerek 5-6 éves koráig minden szülő azon mesterkedik, hogy minderre csak az adott pillanatban, december 24-én este, a fagyujtáskor derüljön fény! És jól is van ez így, tudjuk mindannyian, hogy nem marad ez az állapot az idők végtelenségéig, de Bereményivel: még nyújtjuk a percet... De mikor már ez a hímpor is oda, ez a misztérium is láthatóvá válik, kipukkan a karácsony felíratú lufi, akkor hirtelen minden üressé válik.
Már persze nekem, a megrögzött anyagelvűnek, a nem hívőnek. Mert evangelizált barátaim, rokonaim számára a gyermekkor elmúltával is van tartalma ennek az ünnepnek. Én sajnos ilyenkor már csak a tülekedő-lökdösődő bevásárlókat, a szervezkedőket, a hitelt felvevőket látom... És sajnálkozom, és kiürült vagyok és nem értem a világ menetét. Miért is kell egy napot kiemelni a 365 közül? Miért is kell mindenféle díszeket ráaggatni, mikor az életet úgyis a többi napon éljük? És igaz ez a Karácsonyra és igaz ez a szilveszter fedőnevű kötelező berúgásra is.
Ilyenkor az a megtervezett lelki menekülési utam, hogy nagyon sok zenét hallgatok, a régiek még minden kottafej leírásakor közvetlen kapcsolatban voltak az égiekkel, a Teremtővel, a Megváltóval... Ilyenkor bizony mindig kiegyenesedik a lelkem, nincs kétely, nincs fejcsóválás. Emelkedettség van.
Még akkor is, ha ezekre a berzenkedő kérdésekre immár ötven éve nem kapok feleletet. És ettől teljesen függetlenül állandóan ágaskodik bennem a remény. Hátha mégis? Hátha van ennek a külsőségnek belső tartalma is? Hátha van az emberben a mókuskerék egyidejű megléte mellett is valami fennkölt? Valami nem evilági! Így azután minden évben kezdem elölről. Készülök, készülünk. Listát írunk. Tárgyak, nevek, címek, ötletek kerülnek papírra. Indul a „mikulásgyár”. És jó ez így. Hogy ki lehet zökkenni, lehet mást és nagyon másként csinálni. Hogy lehet úgy is formálni a világot, hogy közben állandóan kételkedem. Morgok. Medvéskedek. De csinálom.
Csináljátok Ti is!

Éljen a köztársaság!

Néhány barátom igazi, mondhatni virtigli karácsonyi blogbejegyzést vár tőlem. Talán lesz. Talán nem lesz. Talán majd jövőre. Ezért most egy közéletit engedek el...
Akárhogy is tekintünk körül a kissé behavazott magyar közélet csábító fehérségű tájain, lehetetlen nem látni a hó alatti gusztustalan, agyonsózott latyakot, ami gödrökbe és árkokba bújva büzörög.
A mindennapok egyik leggusztustalanabb szokásává az vált, hogy ma már ez az érv: nem értek egyet veled - te rohadt kommunista, illetve ugyanígy csak inverzben: te söpredék fasiszta! Ez amellett, hogy végtelenül undorító, elveszi a lényegtől, az érvektől a levegőt. Nem kell ugyanis gondolkodni, pláne nem érvelni. Még mit nem! Pató Pál országában jobb is ez így, ez a lebunkózás, ez az automata cséphadaró. Hiszen ez élből felment minden vita alól.
Nemzetes uraim, elvtárskáim, igazatok van! Nem kell itt értelmiségeskedni, pláne felkészülni, érveket keresni és alkalmazni! Pláne Bibót, Márait, Adyt olvasni az argumentáláshoz. Mindez teljesen fölösleges, mert minek ilyesmit tenni egy rohadt kommunistával/fasisztával szemben? Éppen elég jól leköpdösni, savazni, leprázni. Persze, mindezt könnyedén, hiszen kész kopipésztes igazságok vehetők át bárhonnan, tele velük a virtuális padlás. Mindenkiből lehet zsidót, cigányt, mocskostótot, nacionálfasisztát, feketöves kommunistát faragni, egy perc elég hozzá. És kész: nekem van igazam, én tudok jobban üvölteni, anyázni, röfögni.
Ugyanakkor jó ez a fasisztázás/komcsizás azért is, mert nemcsak kevés munka kell hozzá, hanem nagyon hatékony is. Hiszen a befogadónak sem kell agyalni, dolgozni, értelmezni, erre ma nincs igény. Ez a bunkós érv teljesen közérthető, azonnal fogyasztható. Így azután röfögő és hallgatója hamar egymásra tudnak találni, elég csak meghallaniuk az aktuális hívószót, máris működik is szellemi gyorsétkezde. Dobozból mikrózva, papírtálcán jön a percnyi igazság.
Mindezzel a pillanatnyi csömörön túl az a legnagyobb baj, hogy ez a mentalitás, ez a stílus alapjaiban mérgezi, szennyezi a közbeszédet, magát a közéletet, az emberek közötti elemi kommunikációt. Működteted a helyi kisdemokráciát? Élsz a legitim módon megszerzett jogosítványaiddal? Nem dőlsz be az én úthengeres igzaságomnak? Zsidó vagy! És még hazaáruló is! Az meg hogy vallásüldöző is, na ezt már mondani sem kell – ez default, erre indul az ókádó-generátor!
Alapigazság: minden tett és cselekvés szóval, leírt szöveggel kezdődik. Bizony az ilyen szóval megnyílik az út a levitézlett és aljas politikai nézetek szalonképessé válása előtt. Ha fülünk, eszünk és agyunk megszokja azt a romlott gyakorlatot, ezt a disszonáns hangot, ha beletörődünk, hogy ilyenekről nyugodtan lehet beszélni, akkor már csak egy lépés kell a totális romláshoz.
Már miért is ne lehetne a szót cselekvésre váltani? Most a helyzet éppen az, hogy a baloldaliaknak nagyobb a felelősségük. A meggondolatlan fasiztázás lejáratja ezeket a minősítéseket és ahelyett, hogy kizárná a szélsőségeket a közéletből, szalonképessé teszi azokat. Egyértelműen a meggondolatlan fasisztázás a legnagyobb veszély napjainkban, hiszen a kommunisták, pláne ultrák bizony sehol sincsenek. Ezen persze az sem változtat, hogy aki akar, minden bokorban öt kommunistát vízionál. A hatalomra törekvő Fidesz is gyakran próbálkozik ezzel a testcsellel, Kövér László ennek az atyamestere. Mostanában inkább már csak megszokásból, a reggeli gépindításkor elindul egy nem túl erőteljes bolsevikveszélyezés. Bolsevikok persze nagyon is vannak, hiszen ez egy hatalom megragadási-megőrzési technika, nem pedig bárminémű oldal vagy pláne koherens világnézet. Bármilyen disszonánsan is hangzik, attól még igaz: napjaink bolsevikjai leginkább a szélsőjobboldalon leledzenek, hiszen a szélsőségesen jobboldali gondolkodásmód és viselkedés ugyanannyira bolsevista, mint a valódi kommunistáké. És itt a két dolog össze is ér. Gyakran még személyekben is.
Itt van tehát tennivaló bőven a magukat polgárként, mérsékeltként, értelmiségiként, magyarként, értelmes gondolkodóként definiálóknak. Ugyanis a bármilyen irányulságú szélsőségek ellen csak a mérsékeltek összefogásával lehet eredményt elérni. Szerintem napnál világosabb: a szélsőséges baloldal ellen éppen a mérsékelt baloldaliaknak kell tennie. A történelem ezt már lejátszotta: nem éppen véletlen volt az, hogy Rákosi jó alaposan megritkította a szociáldemokraták sorait, Kádár is rettegett a revizionizmustól, aprította is rendesen a népfrontos balosokot. 56-tól pedig egyenesen annak részben baloldali genezise miatt irtózott. Ezen a logikai úton következetesen végighaladva igen könnyen felismerhető: a barna szenny ellen, a szélsőséges jobboldal ellen a mérsékelt jobboldalnak kell(ene) fellépnie. Elsősorban azért, mert politikai sár fröccsen rájuk is, de a szélsőségeseknek Orbán ugyanúgy útban van már most is, mintha a Köztársaság téren lenne a munkahelye...
Szerintem fontos, hogy aki tényleg fasiszta, vagy még jellemzőbben hungarista, azt annak is kell nevezni. De nagyon hansúlyosan: hogy csak azokat! Ha a baloldal azt a hibás, rossz és kártékony taktikát választja (amit sajnos már időnként választ is), hogy lefasisztáz mindenkit, aki tőle jobbra van, akkor ezzel teljesen diszfunkcionális lépést tesz csak. Önvédelmi akol-szövetséget erősít vele, semmi mást. Hiteltelenné válnak megszólalásai semmi egyébbé. Ez éppen a hungaristák, a fasiszták malmára hajtja a vizet. Így ugyanis nincs határ a mérsékelt jobboldal és a fasiszták között, miközben a lényeget illetően nagyon is van! Egy ideje már gyakran zárom leveleim, megszólalásaim az ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG szlogennel. Van aki nehezen érti, van aki nevet rajta, de sokan kezdik fölismerni, hogy ennek bizony aktualitása kezd lenni. Sajnos - teszem hozzá gyorsan. Meggyőződésem ugyanis, hogy a szélsőségekkel szembeni kiállásban nem a bal- és jobboldaliság, nem kettejük különbsége számít, hanem csak egy: mi a különbség a demokraták és az erőszakos egyeduralkodók között. Másképpen a demokratikus erők és a diktatúra erői közti különbség. Ez a válaszfal jól láthatóan bizony nem a demokratikus jobb- és a demokratikus baloldal között húzódik, a szélsővörösök és a szélsőbarnák versus a demokraták között van ez a fal, most már egyre többen látják.
Lássuk ezt akkor is, ha éppen a hó mindent betakar!

Lajos nem nyugszik

Ez a Lajos, ez nem nyugszik. Ez a bajszos, aki Csomag keresztnévvel született nagy nehezen kikerül Brüsszelbe, nem húz magára gárdista ruhát, nem palesztínozik, nem borítja föl a már kialakult szokásjogot, nem kerül konfliktusba egész Európával, hanem szép szisztematikusan elkezd érdemben dolgozni. Mivel bejárta már a világot, több országban dolgozott pénzügyi szakértőként, ezért rendelkezik a megfelelő látókörrel, vannak tapasztalatai a dolgok megfelelő kezeléséről. És gondolkodik. Ez utóbbi a mai Magyarországon kezd szabadidős luxus-tevékenységgé válni... Szóval a derék Lajosunk egyszer csak fogja magát és felszólal az Európai Parlamentben a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatban. Teszi ezt nem öklöt rázva, nem a kameráknak szónokolva, nem is talpig mentében, óriás kokárdában.
Nem nem, Ő ezt nem teszi, Ő csak érvel, mindig is azt szokta tenni. Ez már önmagában is hírértékű, de hogy az egykori fékezett habzású, első számú magyar közellenség mindezt ékes szlovák nyelven teszi... Hát ez minimum címlapos sztori. Lenne. Ha ez az ország nem szétgurult tablettákon élne már egy jóideje. Itt csak baromságokkal, 50 millió fölötti lenyúlással, kéz-nemfogással és más hasonló emelkedett dolgokkal lehet a közfigyelmet percekre megszerezni. És még hogy miket mondott?
Például: A szlovák nyelv Európa egyik legszebb nyelve. Sajnálatos ezért, hogy keveset halljuk az Európai Parlamentben. Szlovákia igazi barátjaként, fejlődésének régi támogatójaként, a szlovákiai reformok szerény, de cselekvő részeseként és természetesen magyarként segíteni szeretnék szlovák barátaimnak, hogy ezt a hátrányt csökkentsük, és a szlovák nyelvet minél szélesebb körben hallhatóvá, ismertté, népszerűvé tegyük. Így leszünk képesek jobban megőrizni a gazdag és sokszínű szlovák nyelvet és kultúrát, ami mindannyiunk elemi érdeke. A felszólaló itt bemutatja, mi kell ahhoz, hogy egy nyelv a nyelvek sokaságában megszólalhasson, milyen szükséges is ez a nemzeti kultúra fenntartásához.
És ennyi nem is elég neki, ezt sem hagyta ki:
A szlovák nyelv nem kívánja, hogy más nyelvek rovására fejlődjön. Erre nincs szüksége. Éppen ezért érthetetlen, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény Szlovákiában jóval szűkebbre szabja a kisebbségek nyelvhasználatát a szlováknál. Csak megengedi, negatív jogként értelmezi, nem pedig pozitív jogként (claim right) írja elő, amit tehát követelni, érvényesíteni lehet a mindennapi hivatalos életben. Mind a mai napig nincsenek magyar nyelvű nyomtatványok a hivatalokban, sőt a törvényeknek, jogszabályoknak hivatalos magyar nyelvű fordításuk sincs.
Na ez már hallatlan! Semmi anyázás, csak érvek és logikusan egymásra épített gondolatok... Ez a Lajos, ez menthetetlen ember.
Magam előtt látom, ahogyan a szlovák EU-s képviselők nagyon értelmes és átszellemült arccal ezt a gondolatot hallják:
Az új szabályozás egyik legfőbb baja, hogy nemcsak a hivatalos nyelvhasználatot szabályozza, hanem beavatkozik a közélet, az üzleti élet és a magánélet mélyrétegeibe is.
Sőt még ezt is le kell nyelniük a szlovák EU-s képviselőknek saját anyanyelvükön, hogy aszongya’: Másik alapvető probléma, hogy a nyelvtörvény büntet. Bevezeti a nyelvi vétség fogalmát, méghozzá a kisebbségi őshonos nyelvekkel szemben, ami elfogadhatatlan. Ráadásul egyáltalán nem világos, hogy konkrét esetekben mi alapján büntet, ami tág teret nyithat a hivatali önkénynek. Erkölcsi kára is jelentős, mert lehetővé teszi, hogy a polgárok egymást jelentsék fel a törvény vélt vagy valódi megsértése kapcsán, ami rombolja a közkultúrát, és aláássa a társadalom demokratikus kohézióját.
Ha én tudnék szlovákul, valami ilyesmit üzennék Lajosnak:
Dobre!

Beoltott világ

Hát. Izé. Mea culpa. Mea maxima culpa! Engem beoltottak. Immár egy hónapja. Ráadásul bal karomba a hagyományosat kaptam, a jobba pedig ezzel az újjal, ezzel a vízválasztóval szúrtak. Mert ez nem is egy injekció, ez politikai fokmérő... Brrrrrrrrrrrrrrr! Ráadásul ingyér! Merthogy krónikus betegségem miatt az nekem jár. És még azt is be kell vallanom, hogy akkor is megszúrattam volna magam, ha fizetnem kellett volna érte. De nem kellett. És ugyanezt tanácsolta nekem a háziorvosom már tavaly is, meg tavalyelőtt is a hagyományos ellen, úgyhogy visszaeső vagyok. A legnagyobb gáz ebben a kérdéskörben, hogy ez a nyomorult oltani-nem oltani kérdés is bekerült a politika darálójába.
Illetve nem bekerült, hanem nagyon aljas módon, előre kitervelten belenavigálták. És hát nem titok: a hatalomba törekvő Fidesz – akit valami tévedés miatt jobboldalinak szokás mondani – volt a navigátor. A Fideszről már 2002 után sok jót nem gondolok, ám azt még legrosszabb előérzeteimben sem tételeztem föl, hogy képes politikai tőkét kovácsolni egy esetleges egészségügyi katasztófa-helyzetből. Már megint az alulinformáltságra, az emberi ostobaságra építve támadtak. Miközben most már naponta veszítünk el embereket, a Demokrata, a párt hivatalos hetilapja (Orbán Viktor előfizetőket toborzott nekik, vezetőik rendszeres címlaposok) egy pofátlan temetői karikatúrát közöl, ebben azt hinti, hogy az oltás ugyanolyan veszélyes, mint a H1N1 vírus! Na jó, ez egy karikatúra, ez nem halálos. De a vírus bizony az. Azután kezdtek jönni a halálhírek Ukrajna irányából... Nyugat felől is... kicsit később itthon is szaporodtak a megbetegedések, már lettek halottak is, kismamák... csecsemők!
Na akkor ez a gerinces politikai erő hirtelen elkezdett 180 fokosan szembemenetelni. Ekkor hirtelen ingyenes oltást követelt mindenkinek. Nem akarok udvariaskodni, itt halál van, egyenesen kell fogalmazni: nincs már mentség a Fidesz aljas háttérfúrásaira, a halottakért és különösen saját híveinek haláláért felel majd. Nem jogilag persze, mert ez kinek-kinek egyéni döntése. De a hangulat, a közgondolkodás végletes eltorzítása miatt bizony felelnie kell, elsősorban a saját lelke előtt és a hívei előtt is. Csak remélni merem, hogy lesz bennük maradék emberség, lesz bennük emberi minimum: egy bocsánatkérő főhajtás.

És mi a fő bajuk? Az oltóanyagot gyártó cég tulajdonosi háttere. Az off-shore. Ez egy orvosi érv? Ez indoklás? És teszik mindezt egy EU-országban, ahol az off-shore törvényes. Annyira az, hogy az összes jobboldali média genezise ott keresendő Cipruson, Írorszában, Máltán... A fő pénzelő, jelenleg tévét, napilapot üzemeltető, Orbánt Kossuthként pajzsra emelő Széles Gábor off-shorozott nagy léptékben... És, hogy orvosok is beálltak ebbe a sorba?
Na ehhez kell csak igazán beoltás.

Két pofon

Volt egy kis csend, nem nagyon sikerült blogbejegyzést eszkábálnom az elmúlt időben. Derék „rajongóim” szóvá is tették. Ez bírálat volt, de nagy adag szeretetbe csomagolva. Meg persze hízelgő is, mert várták a szövegemet, talán hiányzott is Nekik. Ez jó. A hallgatás mindig vésztjósló. Főleg, ha nem tudjuk, miért e csend. A mostani esetben ennek a digitális csöndnek sokféle oka volt (van), főleg magánéletbeli foglaltság, némi rendhagyó temetés, svájci kirándulás, etc. Meg hát – mit is tagadjam – egy kis közéleti depresszió. Ez bőven nem azonos a privát érzésekkel, ott köszönöm szépen, minden gömbölyű. A nagyobb szcéné iránti visszahúzódás a terjengő és erősödő bűz miatt van. Én ezt az országot nagyon szeretem, miközben mostanában szinte csak penetráns szaga az, ami eljut hozzám. Kis falum eddig elkényeztetett, ha nem akartam nem ért el hozzám a politikának csúfolt, valójában csak percemberek dáridója. Eddig. Hangsúlyosan: eddig. Mert immár a Jobbik (igazából a lehető legrosszabbik, ha nem lesz még a jelenleginél is rosszabb!) kis falunkban is beindult, erősödnek, toboroznak. És hát: eredményeik vannak. Én ilyenkor hosszasan lebénulok. Tényleg ilyen országban, ilyen faluban élek? Tényleg, ez az igazság. Ez tény. Szóval, éppenséggel van miről mélyen hallgatnom. Ez a csömör. Ez az értetlenkedés csöndje. Ez egészséges önvédelmi bezárkózás. De van-e ennek bármi pozitív hozadéka? Van értelme behúzódni? Bármi jó is kisülhet ebből? Akárhogy is nézem: abszolúte semmi! Nihil, üresség. Közben pedig még a velem szimpatizálókat is megtévesztem. Éppen ezért a belül zajló gondolatsort ismét közzéteszem. Ezúttal egy régebbi történés foglalkoztat. Nevezetesen, amikor a romák kezdtek visszaütni, és néhány gárdista arcmását próbálták átszabni. Nem nagyon sikerült, mert a derék rendőrök közbeléptek és néhány pofon után szétszedték a feleket. Két dolog jutott eszembe erről. Egy grafikus-festő barátom úgy egy éve mondta, hogy ebben a helyzetben csak az lesz majd a megoldás, hogy az emberek agyba-főbe verik egymást. Egy ideig erre nagyobb és ütőképesebb csapatok adják oda-vissza a választ. Nő a konfliktus, élesedik a helyzet. Azután egy idő múlva szép lassan mindenki kijózanodik, megoldódik a helyzet. A pofonok már megvoltak, a kijózanodás még várat magára.
A másik dolog az maga Orbán Kossuth-reinkarnáció Vikor! Ő jelezte szintén úgy egy éve egy szűkebb klub-beszélgetésen, miszerint úgy kell ezzel a gárdával elbánni, mint Horthy. Adni kell nekik két pofont, és hazazavarni őket!
A romák ezt a verziót kezdik preferálni.

Nyel(v)törvény

Na tessék! A szlovák nyelvtörvény már szedi is első áldozatait! Ez várható volt, pláne mióta derék hungarista EU-képviselőnk Slotát vízionálta a magyar költségvetés vitájában, mint éceszgébert és tettestársat.
Szóval az történt, hogy a derék doktorok ezt alaposan megették. De hát azt mindig is tudtuk, hogy a tótok rosszat akarnak. De hogy a nyelvtörvényüket már exportálják is, az azért kissé meglepő.
De miért is nem gondoltunk eddig erre? Hiszen a napnál világosabbak az összefüggések. A pozsonyi kocka immár csak bratyiszlavai kvadrát néven kerülhetne asztalra, még egy magyar kórházban is, mert mi van, ha véletlenül egy derék tót beteg feküdne ott éppen... Hiszen Győrbe úgy járnak át Szlovákiából, mint ahogyan az esztergomiak Párk... izé Sturovóba.
De elkövettük ezt a mérhetetlen törvénysértést, képesek voltunk porig alázni a nemzeti öntudatában sértett szlovákokat, és tessék már meg is érkezett a válasz.
Kommandósok lepték el éjjel a győri kórházat és a magukkal hozott alsó- és felsőbratyiszlavai Szalmon Ella rátüsszentett a hetykén magyarul díszelgő sütikre.
De mi lesz a szekrényem mélyén szunnyadó körmöcbányai aranyokkal?

Jeszcze jeden (Polak-wengier 2.)

Alig pár nap alatt dolgozta föl lelkem a Katyn-borzalmat (nem olyan könnyű az...), ismét a lengyelek kétoldali lerohanása foglalkoztat.
Most már csak olvasva.
Történt, hogy egyik kedves hetilapomban (ÉS) oda-vissza téma volt Lengyelország kétoldali bekebelezése. Először Milatovics Miklós foglalkozott a kérdéssel, erre egyik kedvenc és gyakran publikáló történészem (és bortermelő is!), Ungváry Krisztián reagált, megfontoltan és alaposan körbejárva a témát. A Molotov-Ribbentrop paktumról írt, éppen a szeptember 1-jei háborúindítás apropóján. Mondandójának a lényegét én úgy értelmeztem, hogy Sztálin mérhetetlen cinizmusa okán, világuralmi törekvéseinek és az amúgy elvont fogalomként lebegő világforradalmi lépéseinek következményeként volt magyarázható Lengyelország lerohanása a Vöröshadsereg által. Ráadásul pár nappal a németek támadását követően. És hogy mindez egy Hitlerrel, illetve külügyminiszterével kötött paktum alapján. A Kominterm dokumentumokról is szó volt, amiket gyakorlatilag nem lehet kutatni. Csak mostanában szabadulnak föl. Ungváry erre alapozza, hogy Sztálin tudatosan építette az utat Hitlerék felé, illetve hogy a Molotov-Ribbentrop paktum nem „üzemi baleset”, hanem Sztálinnak abból az elméletéből fakadt, miszerint a kommunisták békeidőben nem tudnak teret nyerni, szükség van a háborús helyzetekre. Nem késett az ÉS-ben sokáig a válasz, melyben ismét – ezúttal rövidebben és élesebben – elő lett vezetve, hogy a Vöröshadsereg csak védelmi célból szállta meg Kelet-Lengyelországot. Ami persze szerintem is igaz, de bőven nem egyetlen oka volt határok nyugatabbra tolásának. Aki azt hitte, hogy ezzel véget is ért a kéz szerző vitája, téved. Most hétvégén érkezett Ungváry válasza. Immár pontokba szedve vitatta ellenfele gondolatait. Én nem nagyon tudok szakmai konlúziót levonni ebből az olvasó számára érdekes és tárgyszerű vitából. Talán csak annyit: életszerűbbnek és ezért valószínűbbnek tartom Ungváry Krisztián érveit. De hogy a két diktátor közé szorult apró népet végül egyikük sem tudta megrengetni, azt az idő bebizonyította. És ha ebben egy ici-pici része volt falunk segítőkészségének is, akkor van mire büszkének lennünk!
Nincs még veszve Lengyelország (Jeszcse Polska nie zginela)

Gázt ad, verekszik

Boriska lelkem nagyon nem szeret velem sétálni a 11-es út mellett, mert én bizony nagyon is jelzek egyezményes jelekkel a gyorshajtóknak. Márhogy lassuljanak be, mert lakott területen mennek. Mert a KRESZ mellett az észszerűség és az emberek tisztelete is ezt indokolják. Az életünkért van ez a szabály, nem öncélú szivatása a jónépnek. Kicsit sok halottja van a mi kis falunknak, pont annyival többen, mint ahányat kivégeztek már felelőtlen gyilkosok. Sohasem olyan közlekedési hibának lesz halál a végén, ahol az egyébként vétkes autó mondjuk 50-nel ment volna...
Ez a helyzet, de az agyatlanok csak mennek, hörögtetik a motorokat, bőgetik a verdát (Istenem, milyen hülye szó is ez!). És hát nagyon sokan vannak. És nagyon gyorsan vágtáznak. Gyakorlatilag egy merő versenypálya a 11-es. Azért próbál lebeszélni életem értelme a jelzésről, mert szerinte egyszer majd jól agyonvernek az út mentén. Hiszen aki felsőbbrendűsége tudatában lazán kivonja magát a szabálykövetés világából, annak az agresszívitás sem idegen terep, egy-két méretes öklözés ugyanúgy belefér „igazának” védelmébe. És hát felsőbbrendű lény ő, hiszen nem kevés lóerőket tett a segge alá. Az is igaz, hogy jókora méretes darab vagyok, néhány kis mitugrász matador csak szájkaratéban próbálkozhat, de van azért azonos méretű pedáltaposó is bőven. Én sokáig legyintgettem erre, ugyan már, miért is állna meg bárki is, miért is kezdene akciót, mikor csak a gázadásban érdekelt... De hát most az élet ezúttal is Boriskát igazolta! A jóember átszáguldott egy falun valahol Baranyában. Gondolom ott is únják már az emberek ezt az esztelen és életveszélyes száguldozást, és hát ketten próbáltak jelezni: lasabban! A felbőszült pedálakrobata nem hagyta annyiban, némi satuzás és visszatolatás után alaposan megverte a helyieket, majd úgy ahogy érkezett (eszetlen tempóban), távozott is. És most jókat röhög a bunkókon, akiket megtanított a száguldók iránti alázatra és tiszteletre.
Azóta is többször repültek el mellettem a 11-esen hasonló ganék, de én bizony továbbra is csak jelzek a féregnyulványának: LASSÍTS KOMÁM! Eddig még csak kétszer blokkolt és tolatott vissza a delikvens. Nem követtem Arany János gondolatait. Megverni nem mertek vagy nem tudtak, mert alaposan kihúztam mind az összes 110 kilómat és igen elszántan néztem. És be is szóltam, hogy vigyázzon a szaros autójára, mert rá találok lépni, ha nem húzza el innen magát azonnal, de persze szigorúan csak 50-nel. Eddig bejött megúsztam. Sőt az egyikről fotósorozatot is tudtam készíteni, mert volt nálam gép.
Arról szólt az iduló blogom egyik bejegyzése!
Meddig romolhat még az autós morál?

Polak, wenger...

i do szabli i do szklanki! – szól a régi dal... (magyarul talán így: lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát).
Tegnap kis falunkban lengyel nap volt, mert éppen 70 éve jöttek Magyarországra – s ezen belül Leányfalura is – lengyel menekültek. Ez a tény már önmagában is ünneplendő, de ha történelmi kontextusba helyeződik (2. világháború), akkor különleges fényt kapnak a történtek.
Tényszerűen: 1939. szeptember 1.: provokált és titkosszolgálati módszerekkel, rabokkal megtámadnak egy határmenti rádióadót (Gleiwitz - Gliwice), amire hivatkozva azután Németország támadást indított Lengyelország ellen. Nem sokkal ezután, szeptember 13-án már érkeztek is egyre növekvő számban Magyarországra az első menekültek, főleg civilek, de katonák is, sőt volt példa, hogy teljes zárt katonai alakzatban lépték át a határt. Nem kevés lengyel zsidó is a menekülés ezen útját választotta. Mert ekkor hazánk szomszédos volt Lengyelországgal, hisz' az első bécsi döntés végrehajtásával visszakerültek Szlovákia (akkor persze: Csehszlovákia) egyes területei hozzánk.
A dolog pikantériája, hogy mi Németország szövetségesei voltunk, és a németek rohanták le Lengyelországot, és igen erőteljesen követelték a mi együttműködésünket. Magyarország azonban – nem kis kockázatot vállalva – befogadta a lengyeleket, menekült státuszt adott, és nem adta ki a németeknek őket. Belügyminiszteri rendeletek, törvényi cikkelyezések, külön kormánybiztos kinevezése biztosította ehhez a megfelelő logisztikát. És mindez szemhúnyással bitosította a lengyelek futárútjait is a londoni emigrációs kormány felé, illetve rejtő- és pihenőtábor volt Magyarországon, és itt Leányfalun, ami akkor persze hivatalosan Pócsmegyer volt.
Erre emlékeztünk szeptember 20-án, reggel a Szt. Anna templomnál misével, II. János Pál (Wojtyla) pápa emléktáblájának avatásával, történészek előadásával. Délután pedig a múzeumban folytatódott a megemlékezés, előadással, kiállítással, dokumentumfilm vetítésével, és a nap végére Andrzej Wajda: Katyn c. megrázó filmjével.
Igen szép és emelkedett ünneplés volt, én magam többször elérzékenyültem, Wajda filmje majdnem megríkatott, pedig nem vagyok könnyen elérzékenyülő.
A lengyel nagykövetasszony magyarul (persze szlávos akcentussal!) mondta beszédét a mi polgármesterünké után. Nyíri Csabáében az tetszett, hogy végre nem aktuálpolitizált, nagykövetasszony pedig számomra plasztikusan megmutatta a mi belpolitikai vitáink egy nézőpontját, ami szovjetek felszabadítás vs. megszállás megítéléséről szól. Ezt mondta: a Vöröshadsereg felszabadította Lengyelországot, de szabadságot nem hozhatott, mert ők maguk sem voltak szabadok... Ez tényleg történelmi nézőpont és mély igazság!
A szentendrei katonai egyetem fúvósai eljátszották mindkét himnuszt. A lengyel himnuszt jól ismertem, de most tudatosodott bennem igazán, hogy ilyen történelmi múlttal is milyen optimista dallama és harmóniái vannak, pedig lenne okuk a mi panasz-himnuszunkhoz hasonló elégikus, szomorú hangulathoz.
Szakály Sándor történészprofesszor hatalmas ismeretanyagát osztotta meg a hallgatósággal, ez követte egy összeállítás a lányfalusi emlékezők szövegeiből. Majd Detky András képviselőnk főztjét, a lengyelek bigos nevű legismertebb ételét. Két hatalmas kondérban főzte az óvoda konyháján.
Délután a múzeumban Kapronczay történészprofesszor beszélt, nekem kevésbé színvonalasan, de mindenképpen közérthetően. A kiállítás dokumentumai között egy gyönyörű faszobor is látható: Segesdi György szobrász maga hozta a helyszínre, amikor hírét vette ennek az eseménynek. Címe: Katyn. A szobor nagyon plasztikusan ábrázolja a szenvedést, de nem sokkolóan.
Konrad Sutarski Magyarországon élő lengyel költő, irodalmár dokumetumfilmjében a katyni tényfeltárást mutatta be. Hihetetlen sötét és embertelen ez a történet. Nemcsak a szörnyű tett elkövetése, hanem a szégyenteljes hazudozás és hamisítás – ami évtizedekig elleplezte ezt a gaztettet – hatott megrázóan.
Zárásul Andrzej Wajda – apja emlékének ajánlotta – Katyn című megrázó filmjét láthattuk. A nagy és megrázó történelmi események emberi sorsokra gyakorolt lélekromboló, embert próbára tevő, egyben megtisztuló, a tagadó és túlélő életstratégiák ütközését bemutató film alatt többször a sírással küzködtem.
Szótlanul, szinte földre szegezett tekintettel mentünk haza...
Köszönjük, Leányfalu! Köszönjük a 70 évvel ezelőtti kiállást, és köszönjük a mai emlékezést!

Nincs cím, nincs kép, nincs címke. Szarság van!

Zajlik az élet. Itt a blogfelületen is. Kaptam egy névtelenségét nagyon bátran vállalótól egy karakteres hozzászólást. Felszólít, hogy azonnal hagyjam abba a cigányokkal való foglalkozást, ne provokáljak. Meg hogy nem kértek föl erre. De ki? De mire is nem? És miért kellene engem bárkinek, bármire felkérnie?
De hát a blog az blog, arról írok, ami foglalkoztat, amin gondolkodni szoktam. Ez pedig akár nemtetszést, ellenkezést is kiválthat. Eddig nincs is semmi baj. Még szeretteim közt is gyakran támadnak ellenzőim, a lehető legnormálisabbnak szánt közléseimből is alakulhat ki ellenérzés. De azt eddig még nem kaptam meg, hogy fejezzem be a gondolkodást, emblematikusabban: kussoljak! Meg hogy ne nyilatkozzam mások nevében. Hogy sikerült ezt a blogbejegyzést ennyire félreértenie? Ezt csak úgy tehette, hogy félre akarta érteni. Az meg hogy az én földhözragadt, saját emlékekkel, rokoni információkkal megspékelt gondolataimta valakik megbízásából, érdekében tenném... hát ez meredek. De mi is lehetett olyan provokáló abban, amit leírtam? Akárhogy olvasgatom újra és újra a blogbejegyzésem, csak egy dolgot tudok elképzelni. Felidéztem egy közel húszéves történetet Marosvásárhely (rokonaim élnek ott, sajnos egyre fogyatkoznak...) véres napjaiból. És többszörösen hátrányos kisebbség, az erdélyi cigányok egy csapata sietett a másik többszörösen frusztrált kisebbség védelmére. Pusztán a magyarságukat cigányölésben kifejező szélsőségesek figyelmébe ajánlottam, hogy gondolják végig: mit is jelent K. Európában kisebbségi létben élni! Úgy tűnik, végiggondolták és megszületett a verdikt: fejezzem be! Ne gondolkodjam, ne legyen véleményem.
Érv nem volt. Vita nem volt. Talán egy dolog mégis megnyugtató: valamit azért eltalálhattam. Amúgy én magam semmilyen szinten nem foglalkoztam cigánypolitikával
Most éppen olyan helyzet van, hogy sokkal inkább saját dolgaim, a falumban történtek érdekelnek, ezek foglalkoztatnak. Itt is érdekes dolgok kezdenek jegecesedni, de erről később... Még nem állt össze a kép, de már a puzzle nagy része látható. A kép nem szép, nem vonzó, viszont undorító. De mivel az én hivatalos hányó napom a hétfő, ma még csak ígérem a tisztázást.
Addig is: ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG!!!

Cigányozás (lájt)

Úgy tűnik a gondolataim nehezen találnak maguknak más témát. Továbbra is foglalkoztat ez a dolog, csapongok, felvetek és elvetek mondatokat. Inkább nem megyek bele mélyen csak fölvetek, amúgy lájtosan néhány kérdést.
1. Önkéntes útonállók feltartóztattak egy dzsipet valahol a vadkeleti végeken. A dzsipben fegyveres vadász ült, néhány híradás szerint nem égett a fényszórója, a megállítók egy spontán szerveződött (Roma Gárda?) roma önvédelmi alakzat tagjai voltak. A kérdés: akkor ez most cigánybűnözés?
2. A Centrum parkolós cég (nagy rablók amúgy, galád módszerekkel dolgoznak) vezetői immár gyanúsítottak. Akkor ez most magyarbűnözés?
3. Nagylányunk, Réka hat éve bébiszitterkedett egy évig New York-ban, egy zsidó családnál. Középkorú, gyermektelen házaspár, akik Magyarországról, itteni gyámügyi eljárás eredményeképpen egy cigány kislányt (Sophie) fogadtak örökbe. Magyarországon vakációznak, vasárnap vendégeskedtek nálunk, a most már kilencéves gyönyörűszép és immár amerikai kisgyerekkel. Élete, emberi karaktere a nagyon fiatalon elnyert polgári lét, a normális nevelés, a szerető család hatására a mi normáink szerint egyenesben van és várhatóan kiegyensúlyozott életpálya vár ár. Akkor ő nem is cigány?
4. Megtámadták a Sziget fesztiválról hazatérőben lévő egyetemistát Zuglóban. A támadók romák, a megtámadott magyar fiatal volt. És nem csupán a támadás ténye felháborító, hanem a romák etnikai alapú gyalázkodása is bicskanyitogató! Nyilván ez is cigánybűnözés?
5. Nyilván Pécsett, a meg nem nevezett cégnél nem alkalmaznak romákat beszállítói, anyagbeszerzői munkákra. Főleg nem számítástechnikai területen. Viszont sikeresen lenyúltak róluk 7 milliót. Fehérgalléros bűnözés ez? Magyarbűnözés?
6. És végül: megyünk-e még lejjebb ezen az ördögi spirálon a teljes szétesésbe? Amúgy:
Biztos, hogy csak gazdasági válság van?

Megjöttek a cigányok

Napok óta nem tudok szabadulni a nagyon bátor, nagyon magyar, nagyon professzionális gyilkosok tettének rémképétől... Tudom én – mondták is nekem –, hogy a cigányok maguknak köszönhetik a bajt, meg hogy tegnap is loptak Mari nénitől egy tyúkot, pofátlanul hangoskodtak a metrón, amúgy is fekete majmok, és fogadd őket a házadba, ha ennyire szereted őket... Mégis napok óta gondolkodom ilyen nem lányfalusi jó körülmények között élőnek való dolgokkal, mint hogy nemzet, meg hogy befogadás, és például párják meg etnikai kultúra... És ma valahogyan eszembe jutott Marosvásárhely, 1990 márciusa. Magam előtt láttam Sütő bekötött szemét, a megrázó képeket az általam is látott szörnyű főtéri képeket, Édi és Cilu elmondásából tudok részleteket is, olvastam is róla a maga idejében. És beugrik egy emlék, amit így írtak le az akkori sajtóban, és így van fönn most is a Wikipédián: „Az első támadást románok hajtották végre, amit kivédett a magyar tömeg. A magyarok bevetettek egy tűzoltófecskendőt is, a vízsugarat a románokra irányítva. Közben mindinkább gyarapodott a románok létszáma, túlerőbe kerültek. Nemsokára 40-50 fős csoportokban cigányok érkeztek, akik bekapcsolódtak a harcba. Közben a »Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!«-at skandálták.”
Majd egy emberöltő múltán milyen színvonalas regényt lehet ebből írni, egy Cseres Tibor formátumú írónak. Egy kiszorított, megnyomorított, többszörösen alávetett népcsoportban elemi erővel felszínre tört a szolidaritás érzése és tetté válása, és melléállt románok szélsőségesei (Vatra!) által végrehajtott atrocitás, agresszió, gyűlöletes etnikai tisztogatási szándék áldozatai, a vásárhelyi magyarok mellé! Tiszteletreméltó, példaértékű tett! A mai magyar szélsőségesek (Jobbik, Gárda!) nyíltan és burkoltan, bevallva és rafinált jogászkodással, de ugyanazt teszik, mint a román csőcselék 1990-ben. Nem a főtéren, hanem eldugott falvak putrisorán, alamuszi módon álmukban támadnak rá és végzik ki egy kisebbség tagjait, mindenkit, aki nem tetszik nekik. És közben ezerrel magyarok. Szavaikban, zászlóikban, jelvényeikben, szebb jövőt kívánnak immáron a közszolgálati tévében, fennen lobogtaták a „Magyarország a magyaroké” idétlen és normálisan nem is értelmezhető felirataikat, oktatnak és aláznak.
Vatrások ők, meg Szlovenszka maticák, ami ellen öklöt ráznak.

Vérmagyarok, tanuljatok a vásárhelyi cigányoktól!

Breaking news: Sólyom meglátogatta az életben maradt kislányt a kórházban, a kisebbségi ombudsman társaságában. Jó volt, megnyugtató volt. Legyen folytatása!

Crossroads

Kettővel ezelőtti blogbejegyzésem ebben a mostaniban kereszteződik az előzővel. Találtam egy videót a jutyubon, ahol Cseh Tamást köszöntik születésnapján. Egyik dalát (10 év múlva- Ten Years After) tiszteletére és Neki játssza az Ando Drom. Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen... Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél... csak tíz év múlva ne ez dal legyen.
Csak tíz év múlva kedves Elnök úr, ne az a dal legyen!

Hites Tamás

Biztosan mindenfelől Cseh Tamás jön most elő, mindenhol könnyekkel a szemben, bánattal és befeléfordulással. És ez így van jól. Én nagyon sok kedves zenét, szuper előadót, követhető és követendő irányzatot a barátoktól kaptam. Így lett életre szóló társam – többek között – a King Crimson, Frank Zappa, a Colosseum és Miles Davis! Imponáló sor, és persze folytathatnám akár a végtelenségig. Természetesen ez filmekre és könyvekre, festményekre is működött. És magától értetődően a barátokra is visszavetült ez, mert évtizedeken át a barátaim maradtak, még ritka találkozásaink ellenére is, és ebben a korábbi szellemi ajánlataik is hatottak.
Cseh Tamásra Szabó Gyuri (Ábel) egy félmondata és egy kazettája irányította rá figyelmemet, 1972-ben. Odakint a külső világban Neoton együttes volt, mármint Família, A Kex elkezdett disszidálódni és második sikertelen bölcsészkari felvételim után nyomdásztanulónak szegődtem. Ábel a 424-es című Bereményi dalt énekelte és ajánlott az R-klubos Cseh Tamás koncertet. Egy új világ nyilt ki ezzel a találkozással. Kiderült, hogy egy rövidke dalba egy egész élet belesűríthető, hogy nemcsak Erdős Péterből áll a világ, és persze, hogy Desiré élete egy kicsit lehetne az enyém is, és Vetró Irént fel kell hozni Pestre, és én is nyomtam Apa kalapját a fejembe... Én is váltottam koronára zlotyit, amikor Zakopánéból jöttem hazafelé. Életek, teljes párszavas kibontással. Sorsok pár akkorddal és kevés hanggal, annál nagyobb elhitető és átélhető erővel. És éreztem, hogy ez szubkultúra, hogy akolmelegben élvezhető igazán, és hogy ennek a dalnoknak soha nem lesznek megakoncertjei, lemezről nem is álmodozhat, a karriert mint fogalmat kizárhatja az életéből, és jó, ha kis egyetemi klubokban, KISZ-táborokban fellépéshez juthat. És díszpolgár sem lesz (és nem is egy helyen). És semmiylen díjat kap majd, azt többsenkitől is!
És ezenközben indiánként élt köztünk, hiába találkoztam vele a Jászai Mari téri játszótéren, ahol én Réka lányommal voltam, Tamás kisfiát hintáztatta – Ő akkor is Bakonybélen járt gondolatban. Beszélgettünk, én a rajongó pózában, de Ő normálisan, indiánként a távlatokban gondolkodva. Így búcsúzott, Isten áldjon Kristóf! Most én mondom: Isten áldjon, Tamás! És most Cseh Tamás halála miatt végigtekintettem életművén, és meg kellett állapítanom: Tamás ÁTTÖRT! Áttört mindenen. Lett lemeze, sőt lettek lemezek, amik nagyon sikeresek tudtak lenni. Színházban játszott, társulati tagságig jutott. Könyvek jelentek meg róla, vele. Szavaira mindenki odafigyelt, és amikor elkopott volna időben, elcsendesedett. A kádári világ éltette, megszűnte után átmenetileg légüres térbe került. De csak átmenetileg, mert a kádári világ reinkarnálódott millió köntösben, de kitapinthatóan. És Vetró Irén kora itt van köröttünk, most is benne élünk. Opelünk van és Renaultunk, Fáskertiné szoláriumba jár és porzót-bibét már görög osztálykiránduláson lehet tanulmányozni... Hát persze, hiszen az ember a jég hátán is megél. A munkásszállás már nem örvendezhet az állandó nő miatt, már háromcsillagos hotelként bevásárlóturistákat altatnak bennük.
Tamás, vive la republique!

Bánati bazsarózsa

Van nektek barátaim egy köztársasági elnökötök, aki nekem nem az (mert a kéznemfogáskor egy neki postázott levélben a magam számára leváltottam Őt), és aki ismét bebizonyította, hogy halmozottan hátrányos helyzetű.
Lakhat Ő bármilyen palotában, kísérheti megannyi testőr, Audiból bársonyszőnyegre léphet, aláírását kamerák rögzíthetik – akkor is emberségből nagy hátrányban van. Most már bátran el lehet felejteni a megszavazásának penetráns körülményeit. A múlt ködébe lehet utalni politikailag elfogult és gerjesztő állásfoglalásait. Lemondóan legyinthetünk nemzeti ünnepeinkről való lelépéseire is, de még az a brutálisan primitív és kisstílű kéznemfogás is elhalványul ahogyan mostani nemelnöki, nem nagyapai, nem jogvédői, és nehéz leírni: nem emberi gesztusai lejáratják Őt magát, az általa birtokolt posztot, a nemzeti egység ilyen halovány létét is! Az embervadászok röhögve lapulnak egy feltehetően telenemzetiszínűzött, szentkoronázott, rovásírásos vadásztanyán, fütyörészve tisztogatják a munka elvégeztével fegyverüket. Laza mozdulatokkal koccintanak, a munka el van végezve. Megint egy cigóval kevesebb! És nem hibáztunk megint, nem hagytunk nyomot, nem fenyeget nemes országjavító ténykedésünkben semmi. És leginkább nem fenyeget a társadalmunk megvetése, hiszen néma csend van, néhány bágyadt pesti érelmiségi morog (politikailag mikiegerek ők - tudjuk már egy ideje). A rendőrök, ezek a politika által ledarált szerencsétlenek kétségbeesetten kapkodnak, nyiltakozgatnak, a politikusok ezerrel nyaralnak, amúgy sem értenek a vadászathoz...
És hát az Elnök! A pártok feletti tudós jogvédő... Mindjárt más lett volna a helyzet, ha a derék gyilkológépek véletlenül rátapostak volna egy bánáti bazsarózsára...
De csak egy cigány volt!

Hatodik születésnap

Tegnap volt Anyám születésnapja. Nyolcvanegy éves lett. Lett volna, ahogyan ezt mondani szokás, hiszen 2003 óta már máshogyan számolódik az Ő ideje. Boriska a héten alkoholtilalomra ítélte magát, mert kissé szédülgetett. De tegnap estére Ő is koccintott velem, jófajta rozét ittunk Anyám emlékére. Kint ültünk a teraszon, azt és úgy láttuk a fákból és a Dunából, ahogyan azt Ő is látta, láthatta. Ez a Leányfalu az Ő Leányfaluja. Mármint itt az alvégen. Itt töltötte a nyarait, ügyesen sakkozta a szabadságait és inkább hazahordta temérdek itthon is végezhető munkáját. Mindig kotyogott a kávéfőző, hamutartója úgy volt tele, hogy szinte óránként ürítette, és csattogott a derék 1962-es évjáratú csehszlovák (akkor még az volt!) írógép. Születtek a Szövetség éves programjai, szervezési tervei, munkatársaknak előkészítő anyagok, tárgyalási anyagok, az elnökség számára háttérelemzések. Egyszóval dolgozott Ő, de itt a kertben. Hosszú éveket nyert így az életéhez a lányfalusi mikroklíma áldásai okán. Beteg és agyondohányzott tüdeje itt valamelyest rekreálódott... persze nem tarthatott ez a végtelenségig.
Utolsó éveiben már csak a levegővétel volt a munka, a napi öltözködés, a tisztálkodás jelentette a Nagy Megoldandó Feladatot. Elmaradt a mindennapos úszás a derék barátokkal, Lellyékkel, Pintér Gyurival, Perczel Erzsivel, a szentendrei művészekkel. Elmaradt, mert fuldokolva nem lehet úszni, rettegve nem lehet regenerálódni. Egyszóval itt ültünk a mi teraszunkon és az Ő légkörét próbáltuk felidézni, érzéseit magunkra hatni hagyni. Ennyi évvel a halála után már tudok rá könnyek nélkül gondolni, szinte vágyom már felidézni az arcát, belehallani szavait a rádióműsorokba, amiket kis rádióját körbehordozva oly állandóan hallgatot és reflektált. Ezeket most én hallgatom, bár a műsorok nagyon változnak, gyakran eltűnnek régi, jól bevált hangok, emlékek, műsortípusok. Kár értük, mert amik helyettük születnek gyakran silányabbak, áramvonalasabbak és csak ritkán jók, pláne jobbak! Elmentek Anyámmal együtt ők is. Javarészt elmentek az úszótársak is, nem jönnek beszélgetni a művészbarátok, nem kukkant be Tóni bácsi sem fröccsözni, Ő is már az égi mezőn kertészkedik, nyírja a gyepet, csak rengeteg kipusztíthatatlan mogyoróbokorral üzen: itt vagyok! Nem kanyarodnak be az autós barátok sem, hogy elvigyék Őt bevásárolni, mert már nem is élnek, nem is autóznak. Rájuk is emlékeztem, amikor Anyámra ürítettem a rozét tegnap.
Isten éltessen, Anyu!

Bekamerázott szemétdomb

Kamerák. Reptéri csomagszkennelés. Térfigyelés. Szigorú beléptetési rendszerek. Ne álljon a piros csíkon belülre! Takarja le a billentyűzetet, amikor éppen a PIN-kódját csapkodja bele az automatába! Ne hagyjon elöl az autójában még egy ócska tollat sem! Bújjon el, rejtőzködjön, fal mellett osonjon! Szép új világ. Adatok. Kódok és űrlapok. Személyes és közadataink sorsa. Ellenőrzés, úton, vízen, levegőben... Netes anoním mocskolódás, névvel vállalt vélemények ellentmondásai. Úgy nagyjából ezek a dolgok jutottak eszembe, amikor egyik kedvenc portálomon császkáltam. Bizony, már a BKV is be lesz kamerázva, ellenőrizve, csekkolva és szkennelve,persze ombudsmanilag aggályosan. De vajon, miért? Biztosan nem akarnak állam lenni az államban, ezt úgy alapból el lehet vetni. Ám túl sok atrocitás éri a vezetőket, nem kevés a lopott utazás, meglopott utas, a járművek belsejében néha a második ukrán fronttal egyenértékű a pusztítás... Hiába, fejlődünk, haladunk korral. Persze, nem csupán a közlekedésben, nem csak a városokban. Illegális szemét mindenfelé, csikkek, mekdonáldszos mocsok az utak mentén, kólásüvegek a legelképesztőbb helyeken is. És vizelet (bűzük ilyenkor a napon agyvérzésig erősödve hat!) minden bokorban, megállóban, lépcsőn és aluljáróban. És a főellenség: a grafitti! És ez a mi környzetünk, a mi Földünk. De egyszerűen csak a lakóhelyünk. Mi tesszük ilyenné magunknak. Én magam, Boriskával egyetemben olyan rászólós fajta vagyok, borzasztóan zavar a slendriánság, a mindent semmibe vevő mentalitás, a pusztítás, az előírások tudatos és szemberöhögős megszegése... És kényszer nélkül. Minden esetben a pofámba röhögnek, megfenyegetnek, „mivankisköcsögterendőrvagybazmegazanyád” reakciókat kapok. Pedig csak öt méterrel kellene többet gyalogolni a szentséges autótól, odalépni az utcai szemeteshez, a háztartási szemetet a saját kukába tenni, nem szembeautózni az egyirányú utcában, nem a buszmegállóban és/vagy a zebrán parkolni... De nem. Minden és mindenki vastagon le van alázva (majdnem mást írtam!). Én vagyok én, nekem lehet, a többiek mind hülyék, ha szabálykövetők.
A mi falunk (szeretjük, mint a Világ közepét emlegetni!) közterülete sem kivétel, itt is bőven mindennaposak az ilyen esetek. Mák felügyelő írogatja a céduláit, beszámol falusi újságunkban a dolgokról, és másnap újra kezdődik minden előlről. Nem is tudom, miért ömlött ki ez a rengeteg epe belőlem, talán mert nagyon ráuntam arra, hogy napi tíz-húsz csikket szedek össze járdámról, holott 30 éve nem dohányzom már...
Kamerázzak én is? Szkenneljem a mocskot?

Köz. Gyűjtemény

Bizonyosan szellemi fogyatékos vagyok, amikor a magam értelmezésében a közgyűjtemény kifejezésben a köz szórészt egyenrangúnak gondolom a gyűjtemény kifejezéssel. Ráadásul együtt érnek bármit is, nem lehet meg egyik a másik nélkül. Azért kell fogyatékosnak gondolnom magam, mert a MNG (Magyar Nemzeti Galéria) egy esztergomi Aba-Novák kiállításhoz jónéhány művet nem ad ki, köztük két fontos önarcképet. Hivatkozása hasonlít egy elzárkózó, gőgös és basáskodó kényúréhoz. Hogy aki kéri, nem múzeumi hátterű intézmény, meg hogy a temperák érzékenyek a klímára. Az cseppet sem zavarta őket, amikor alaposan keresztbe tettek ennek a kiállításnak, hogy Esztergomban már sorozatként indul a nagynevű és várhatóan közönségvonzó kiállítások sora. Volt már Munkácsy Esztergomban címmel kiállítás, majd egy újabb helyszínen (ahová Aba-Novákot is várják!) éppen most Chagall Esztergomban a címe ennek a kiállításnak. Egy német alapítvány küldte Magyarországra a Chagall-litográfiákat tartalmazó anyagot, akkurátusan előírva a klíma és a biztonság követelményét. És hogy Esztergom megfelelt ennek a követelménynek az tény, hiszen az anyag nagy sikerrel szerepelt, sokan látogatták. És most ebbe a sorba, ebbe a klimatizált térbe érkezne Aba-Novák! Ez jó a városnak, jó a színvonalas sorozatnak, de jó Aba-Nováknak is. Ezt a meghívást nagymértékben a debreceni MODEM-ben tavaly megrendezett Aba-Novák a barbár zseni c. kiállítás alapozta meg. És hogy ne csak egy kiállítás legyen a sorban, Nagy András kurátor Életmű az önarcképek tükrében alcímet adta a kiállításnak. Van tehát méltó társaság, van igényes helyszín, biztonságos, védett és klimatizált környezet, és van jó koncepció! És nincs hozzá minden odavaló mű! Nincs, mert a MNG elefántcsontból cizellált, városon és mindenen fölüli tornyában hosszasan vajúdva, sokáig keresve a mondvacsinált ürügyet, megszülték ezt a hitvány kis szöveget: nem múzeum! Meg hogy nincs klíma! Hát pedig a Balassa Múzeum szerződéssel is alátámasztva adja a szakmai hátteret, a kurátor Magyarországon végzett restaurátor-művész, segéde is doktorandusz, többkönyves műtörténész. A kurátor amúgy másodjára Olaszországban szerzett műtörténészi diplomát is, a klíma pedig Chagall tulajdonosainak megfelelt! De ott fönn a Várban, a közszolgálat csúcsán ezt nem így látják... De persze őket is látják-látjuk valamiképpen, György Péter például éles kritikával. De vita is folyt erről a LUMU-ban, ott voltam, hallottam. Nem teszik zsebre azt sem.
És közben mintha fordulna a világ! A képzőművészeti életben már jó kiállítást sok helyen hoznak létre. És ebben a MNG gyakran csak műtárgyat ad, azt is csak nyögdécselve, erősen lemaradóban vannak. Szellemi munkát, pláne saját ütős kiállítást már jó ideje nem nagyon produkálnak. Érdemes járni a MODEM-be, kihagyhatatlanok a Kogart-kiállítások, Pécsett, Veszprémben, Szegeden, a szentendrei MűvészetMalomban is jó és értelmes kiállítások vannak, a MNG-ben annál kevésbé. Nem is beszélve a magángyűjtők képeiről, a műkereskedelmi indíttatású tárlatokról (Kieselbach, Virág Judit, Erdész és Makláry, etc.). Szóval váltás kell, mielőtt a művészetben is a gárdisták jönnek...
Vagy már itt is vannak?

Európa? Parlament?

Lelkes olvasóim közül ketten is értésemre adták, hogy júniusban még egyetlen bejegyzésem sem született, pedig ők várják digitális agymenéseim. És hát: sajnos igazuk van. Okom persze van, nem is egy. Mostohaanyám nálunk lakik immár harmadik hónapja, állapota napról-napra romlik, kétszer is mentő vitte kórházba, a második bentléte éppen most is tart, és 86 évesen életmentő operációt hajtottak rajta végre a Szt. Imre (lánykori nevén Tétényi úti) kórházban. Hetek óta napjaim nagy része a kórház és Leányfalu közti ingázásból áll. Könyv is készül Aba-Novákról, ezúttal a Kossuth Kiadó A Magyar Festészet Mesterei sorozatba válogatunk képeket, oldalpárokat képzünk. Ez sem kis munka. És lázasan készülünk az egy hónap múlva (július 30-án!) nyíló esztergomi Aba-Novák kiállításra. De a fő ok a hallgatásomra, az EP-választások eredményének higgadt, némi távlatból elkövetett értékelése. Bevallom, nekem nem ment könnyen annak a ténynek a megemésztése, hogy immár három derék hungarista polgártársunk is Brüsszelben fogja Magyarországot képviselni. Nézzük szép sorban a dolgokat, magukat.
1. Európa Parlamenti
választások voltak június 7-én Magyarországon (is), s benne természetesen nálunk Leányfalun is. Európáról szavaztunk volna? Na ezt kétlem. Én nem hallottam egyetlen kampányszöveget sem, ami erre utalt volna. Annál többet a belpolitikáról. Az ellenzék sikeresen átalakította a tényleges célt, akár a vizitdíjas népszavazáskor... És ismét csak ugyanez történt. És bónuszként: alig valamivel előtte kerültek vissza az EU-s zászlók itt Leányfalun a középületekre...
2. A győztesről.
A 2004-es csatlakozásunk idején Orbán igen karót nyelve nyilatkozott az EU-ról, lebiggyedt ajakkal mormogva préselte ki szájából, hogy hát igen valamivel több érv szól a csatlakozás mellett, mint ellene. Igen kényszeredett volt ez hang, és egyben mindjárt el is helyezte az időzített euroszkepticizmust a közéletben, és főleg a populista erőtérben. Emiatt sem sikerült európai kampányt folytatni. Az ősi ellenség már önként lelépett a színről, így csak célkeresztet kellett cserélni, és ment minden tovább. Részletesen nem írnék semmit. Ócska, demagóg és ijesztően populista világ ez, évtizedekig megágyazott a hitelvű, nem gondolkodó politikának. Nagy káraink lesznek még ebből.
3. Az Igazi Nagy Győztesről.
Mert hát nem kell nagy politológiai képzettség meglátni az igazi győztest a Jobbik derék hungarista csapatában! Ők valósággal taroltak, csak kevesek által várt és megjósolt eredményt értek el. Az én ízlésemtől olyan távol van ez a világ, hogy csak a Hobble-teleszkóp ezerszeres nagyításával tudnám jellemezni! Olyan új szereplő lépett porondra és aratott zajos sikert, akit inkább feledni kéne, és visszaküldeni oda, ahová valók: a történelem szemétdombjára. De hát erről persze szó nincs, nagy lendülettel masíroznak előre. A Kóka-féle dübörgés helyett itt a radikális, gusztustalan nyomulás. Esetleges Jobbikos olvasóimtól elnézést kérek, ha sérteném őket, de ők váltották ki belőlem a szokatlan kemény szavakat. És a legzavaróbb, hogy még mindig folyik a nyomulás. Ráadásul (lapzárta után) kiderült, hogy a szélsőjobbon is működik a körfúró. Mindenki acsarkodik mindenkire! Igen, kedves náci-Barbi, én nem magukfajta vagyok! Én magamfajta vagyok.
4. A vesztesről.
A maszopos csapat nagyon összement, alig néhány taggal lesznek odakint Brüsszelben, és mindez szinkronban van az általános európai trendekkel. Mindenütt zsugorodnak a szocik. Persze mindenki másért. A mieink például elsősorban tehetségtelenségükért és tesze-toszaságukért. Meg is érdemlik a mosolyszünetet. Persze nem az a baj velük, amit viktoriánus ellenfeleik mondanak róluk (ti. hogy komcsik), á dehogy. Éppen hogy nem. Nagyon is jobbos gazdaságpolitikát és társadalompolitikát vittek. Ez lett a vesztük. Kádár népe nem mond le a hivatalosan ingyenes egészégügyről. Még mit nem! Marad a mutyi.
5. Az igazi vesztesről.
Nem más ez mint a szadi. A Kuncze utáni időszámításban már csak a válságmenedzserek hosszú sora jöhet. Ők sem európai témákkal kampányoltak, 200 000+1 szavazót kerestek. Ez program? És erre nem mentség, hogy a többieknek sem volt. Azoknak nem is kellett. Jó kis náci lózungokkal, renddel, elég voltozással, de még a Habsburg ház lerakatával sem kellett kampányolni. De az ettől eltérővel bizony kellett volna. Kovács Pisti meg közben kamaszodik, inkább a csajok után jár.
6. A még igazibb vesztesről.
Ez pedig mi lennénk! Ki más? A nép. A zemberek. A pógárok. Jó esetben az adófizetők. A vizitdíj nemfizetők. Mit vesztettünk, még csak kostolgatjuk. Egyet biztosan, az illúziónkat. A hitet abban, hogy valaha is még az őszinte gondolkodás, a tények és az összefüggések számítanak ebben a hazában. Jó időre zárójelbe tehetők ezek a fogalmak. És főleg abban, hogy lehet más a politika. Néhányan összeálltak, talán tényleg lehet majd más.
Azt tudjuk, hogy mi lesz. De addig mi lesz?

Ja és itt a falunk pillanatnyi szavazati képe!

11-es halál

A halál csak a művészetben tud felnemesülni, a talajszintű valóságban mindig véres, mindig mocskos és mellbevágó. Még a kegyes a halál, a hospice-mozgalom révén ismertté vált emberséges távozás is mély nyomokat hagy a továbbélőkben. S bár van megváltás, van meg- és elszabadulás, a hiány akkor is üvölt. És ha az elmenő fiatal! Ez nagy tehertétele sorsnak. Mindezt a közhelyhalmazt a vasárnapi lányfalusi halálos végű motorbaleset váltotta ki belőlem. Hihetetlen intenzitással kezdtek szirénázó mentők, rendőrök és mindenekelőtt tűzoltók vágtázni előttünk vasárnap este kilenc körül... Mintha a sziréna hangja is jelezte volna, milyen nagy is baj. Nem lehetett nem érezni, hogy valahol a közelben Valaki nagy bajban van... Mintegy megéreztem, hogy immár egy halotthoz sietnek, örületes tempóban vágtatnak a helyszínre, de elkésnek – ezt a hangból, a levegőből éreztem. Nem utólag színezem a sztorit, nem a fogalmazás hoz elő belőlem, már élő egyenesben is megfogalmaztam Boriskának: Te, itt nagy baj van, nagyon sietnek. Locsoltam kint a kertben és félpercenként jelentettem: most egy rendőr ment. Most egy tűzoltó, ráadásul parancsnoki.
És azután másnap kibomlik a hír, jönnek az információk a topikon, reggel a szaunában, vannak képek a neten is. Lassan kezdünk képbe kerülni. És hát kiderülnek dolgok. Hogy a sors nem csak úgy magától volt ily kegyetlen, maga az áldozat is igen sokat segített a Sorsnak. Mondhatni saját kezébe (amivel a gázkart rángatta) vette az életét. De nem ám úgy, mint egy sikeres self-made man. Nem, dehogy! Mint egy magyar ugaron kifejlődött példány.
Na hát, engem minden halál megrendít. Különösen, ha fiatalért szól a harang. Ám ha ilyen az eset, bizony sokkal kisebb bennem az emelkedett ellágyulás. Ilyenkor inkább abba kapaszkodom, hogy legalább tanuljanak ebből az értelmetlen és buta halálból, legalább ilyenkor álljon meg mindenki, kezdjen el gondolkodni, a sokkhatás segítsen a tisztánlátásban. És erre mit tapasztalok? Már másnaptól újra bőgnek a motorok a 11-esen, már másnap újra előzgetnek eszement tempóban falunkban. Tényleg csak idő kérdése, hogy mikor lehet megint koszorú, gyertya és alkalmi emlékhely az útmentén? Merthogy lesz, az biztos.
De biztosan nem lesz kijózanodás?

Spir(ó)álban

Ki az a Bíró Zoltán? Az irodalomtörténészként (is) megnyilvánuló jóarcúnak alaposan utána kellene nézni annak, aki csak most találkozott a nevével. Én speciel koros lévén emlékszem a kommer (komancs, bolsi, kádári, egypártos) időkre, amikor MSZMP-tagként a minisztériumban működött, az irodalmi osztályon, talán főosztályvezetőségig nyomták (el) az elvtársai. Majd a négyek bandája (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Lengyel László és Gombár Csaba) egyik tagjaként kizárták az akkor még egyetlen pártból (egy vicc abból az időből: tüntetnek a pártonkívüliek, amikor hírét veszik a négy MSZMP-s kizárásának. Tiltakozunk! Közénk ne zárják ki őket!), és valamivel később már az első elnöke az MDF-nek. Irodalomtörténészként soha nem fűződött a nevéhez semmi komoly tevékenység, témái nem voltak nagyon közismertek, nem jegyzett jelentősebb publikációt, nem voltak követői, pedig egyetemen is oktatott. Igazi futottak még, no name szürke egyéniség. Időnként előtérbe került, amikor éppen valakit, valakiket sározni kellett. Azt nagyon tudott. De szép lassan ebből is kikopott. Sikerült még Antallt Józsefet is alaposan besároznia. Mostanában időnként megint előveszik a naftalinból, főleg a jobboldali sajtóban szerepel, nem ritkán vaskosan osztja a tutit. Most éppen egy jónevű írókból álló csapatot kent be bélsárral. Az apropót az adta, hogy Spiró György egy esszéjének érettségi tételként való megjelenése vihart próbált kavarni. A derék sározó (Sári bíró... – bocs!) Bíró most ennek apropóján összeállította azokat a külföldön sikeres írókat, akik a magyarok kenyerét eszik, de nincs közük a magyar néphez. A lista szereplői közé Spirón túl felkerült Esterházy, Kertész, Nádas. A magyarságból elmarasztaltak után nem kell nyomozni, műveik több kiadásban, sok nyelven megjelentek már, rangos díjak birtokosai, Kertész Imre egészen a Nobel-díjig „hazaárulózta” magát! Mostanában nem sok sikerünk van a világban, ha jut egy-egy morzsa, az szinte csak a kultúra, a sport világában érhető tetten. Ideje már egy kicsit ezt is elvitatni! Ideje már erre a területre is egy kis fekáliát lövelni. Mi az hogy Spiró 1984-ben bírálni merte a „mélymagyarokat”? Mi az hogy Esterházynak évtizede tartó töretlen sikere van főleg német nyelvterületen? Az meg egyenesen felháborító, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott, Nádas Péter minden rangos német díjet megkapott, könyvei többszörösen sikeresek! És nem Bíró barátai, párttársai, futtatottjai aratnak sikereket? Miért vannak más szempontok is?
Miért vagyunk spirálban? És miért lefelé?

És tényleg lapzárta után: http://nol.hu/belfold/spiro_uj_konyvvel_jelentkezik_-_es_nem_foglalkozik_biroval

Cecilia

Lassan úgy tűnik, hogy mintha én valamiféle zenefüggő, zeneértő, koncertjáró rajongó lennék... Ki kell mindenkit ábrándítanom: szó sincs ilyesmiről. Nem túlzás, nem kitaláció: már az óvodában fölmentettek az éneklés alól, nem akarták, hogy elrontsam az összhatást! Ez azóta sem változott. Se énekhanggal, se bármiféle hangszerrel nem vagyok képes fogyasztható hangot, dallamot kibocsátani. Apámmal 1977-ben egy magyar-görög meccsen voltunk a Népstadionban. Jóapám körülnézett és detektálta, hogy lehetünk vagy nyolcvanezren a nézőtéren. Na akkor megengedte, hogy énekeljem a Himnuszt, mert ekkora tömegben már elveszett a hangom, nem okoztam zavart... Maradt nekem tehát a zene hallgatása. Ezt viszont teljes lelkesedéssel teszem, gyerekkorom óta örömöm telik benne, ha nem élőben akkor rádióból, vagy éppen cédéről, esetleg számítógépen empéhármazva. Anyám körül is mindig szólt valami zene, főleg klasszikus, kiemelten Bartók, Sztravinszkij, Ravel, Bach. Jártunk koncertekre is, az is rengeteg élményt adott. De beleszülettem a beat-korszakba is, majd kamaszodtam a jazz-világában. Ifjú emberként ez a terület a Sebőék, a Kaláka és a Kolinda jelezte világ irányban tágult tovább. Később lemezek, cédék révén egyre újabb és újabb irányt sikerült meghódítani, és ez az expanzió napjainkban is folyamatos. Mindezt ezért fejtettem ki ilyen körülményesen, mert a blog olvasásakor feltűnhet, hogy milyen gyakran írok zenéről, főleg koncertélményeimről. Ezek között pedig mostanában a komolyzene (szomorúzene!) kezd újra a domináns lenni. Ez azonban nem tudatos, szelektált élény, csupán „történelmileg így alakult ki”, „ezt dobta ki a gép”. És így jutottunk el május 1-jéhez, amikor este a MŰPA-ban Cecilia Bartoli Haendel estjén járhattunk. És hát olyan élményben volt részünk, amiről hallgatni itt a blogban több mint hiba, bűn lett volna! Amikor a dolgok, a csillagok állása ilyen szerencsés együttállást mutat, akkor még a magamfajta botfülű is a mennyekben érezheti magát. Adva volt a barokk egyik legzseniálisabb zsenije, a három nagy között (Vivaldi, Bach és Haendel) nehéz sorrendet állítani, az utóbbi időben én bizony a Londonba költözött német zsenit helyeztem a dobogóm tetejére. A csodához egy briliáns hang társult Cecilia Bartoli személyében. Őt úgy öt éve ismertem meg, egy nem is túl közeli barát biztatására, aki úgy ajánlotta: ha jót akarsz hallani, ha az istenek hangját hiányolod, hallgasd meg ezt az olasz dívát! Megtettem, és egy életre elkötelezettjévé váltam. Azóta sem bántam meg. De arra nem számítottam, hogy valaha is élőben hallgathatom majd. Az volt a valószínű, hogy Ő sohasem jön Magyarországra, de ha esetleg mégis, akkor csak egy estére, és csak bennfentesek juthatnak jegyhez. Erre láss csodát, eljött, négy fellépést is vállalt, eltérő helyszínen és nagyon szerteágazó programmal. És ráadásul Haendel-estet is tartott! És kedvenc helyemen, a MŰPA Bartók termében! Egyik nagyszerű dolog a másik után! A szerző zseni, az előadó maga a csoda, na és a helyszín! Most bizonyított csak igazán a MŰPA csodás akusztikája. Tényleg lehet még a légy zümmögését is hallani. Ez nem túlzás. A ragyogó zenészek korabeli hangszereken is játszottak, ezek között némelyik igencsak egy kisszobányi teret győzött hanggal a fejedelmi lakokban anno. Most azonban egy hatalmas teret, többemeletnyi közönséget kellett elérni. És bizony mindent tisztán és plasztikusan lehetett hallani, minden zizgett és rezonált, minden szolgálta a szerző zsenijét. Páratlan élmény volt!
És hát Haendel olyan időnként isteni régiókból építkezett és Cecilia Bartoli olyan átéléssel énekelt, hogy én bizony a harmadik számnál könnyeztem. Egy-egy pillanatig én is az Olimpuszon éreztem magam...
És mi lett volna, ha még igazi zeneértő is lennék?

Na most akkor mi van?

Mi van itt, kérem? Mi a franc ez? Gyurcsány Ferenc magyar állampolgár, egy hete még hivatalban lévő miniszterelnök kontójára a lehető legalpáribb dolgokat lehet a neten közzétenni? Belekeverve nagyapóst, anyóst, feleséget, gyerekeket, proli anyát? Orbán Viktort, a virtuális miniszterelnököt tíz éve célkeresztben tartják, mondjuk a kőbányászkodó apjával együtt, de szerencsére a gyerekeket és Lévai Anikót eddig még megkímélték. Köcsögbuzicigányzsidóbotokszozzákmegélhetésizik első(?)vonalbeli közszereplőket. Lassan már föl sem tűnik. Ugyanakkor az esztergomi fideszes polgármester mindemellett támadhatatlan lenne? Vagy ahogyan a lekonyult szentendrei fideszes kultúrpápa is majd egy féltucat szentendrei fórumozót perelt be, mert őt bizony a neten nagyon megbántották. A magyar jogszolgáltatás erősen túlterhelt, irdatlan ideig húzódnak az ügyek, és igen nagy selejtszázalékkal dolgoznak (biztosan majd jól fel leszek én jelentve ezért...). Az meg szinte mindennapos dolog, hogy ugyanabból az anyagból a másodfok egészen más levest főz, mint amit a korábbi kotyvasztott. Függetlenek ők, támadhatatlanok, és ugyanúgy össze is zárnak, ahogyan az orvosi kar is megvédi még a lábfelcserélős, gézbenefelejtett, terhességet nem észlelő fehérköpenyeseit is. Ha a borítékról szól a történet akkor azért nem annyira működik ez a dolog, de azért kármentésként zárnak.
Szóval ez az esztergomi polgi eddig sem volt alanyeset. A 2006-os árvíz környékén kekeckedett az ivóvíz miatt az állammal, majd gyújtogatást követtek el az épülő házán (dupla Kóka-effektus?), volt elveszített jogvitája a jegyzőjével, nem is akarom folytatni ezt a sort, mert ez már a múlthoz tartozik. Csak azért kalandoztam ezekbe a dolgokba, hogy láthatóvá váljon emberünk összetett személyisége (ezért is jár per?). Mert most egy esztergomi belső ellenzék blogja ellen rántott kardot.Miközben már több bírósági ítélet, Alktománybírósági határozat is kimondta: a közszereplőknek jóval többet is el kell viselniük, mint egy átlagembernek. Ráadásul a vélemény már fogalmilag is el kell váljon a tényállítástól. A dolog Lengyel László perbeszólításával vette kezdetét még az Antall-kormány idején. A korrupciót plasztikusan leíró szövege miatt perelték be a pulóverest, és veszített is, mert nem tudta jogilag bizonyítani, hogy „a közigazgatásban a korrupció olyan mértékű, hogy minden szinten megvan a tarifája a köztisztviselőknek”. Nyilván a korrupció éppen attól az ami, hogy nincs tanu, nincs hangfelvétel, nincs dokumentum (hacsak nem a Székely Zoltán-féle...), így nincs egzakt bizonyíték sem. Lett viszont ítélet. De ez régen volt. Mára már megváltozott a világ, lehet közbeszédben gyalázkodni, uszítani, az árpádsáv ugyan még nem kötelező (az én házamon sosem lesz!), cigányozni, zsidózni, nem etnikailag romákat házastul fölgyújtani már napi gyakorlat lett.
Ebben a légkörben tartotta fontosnak Meggyes Tamás, esztergomi polgármester, országgyűlési képviselő perre vinni egy blogger ellene irányuló szövegét. Meggyes Tamás nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy akármilyen eredményt is elérhet ezzel a perrel. Ha esetleg győzne is n+1 fokon, akkor is csak lejáratódna egy olyan harcban, amit ő indított, következésképpen maga alatt vágja a paragrafust.
A blogger bloggol, a polgármester ügyvédet fogad, az ügyvéd keresetlevelet állít össze, a bíróság meg majd jól időt húz, végül sokadfokon majd valamit maszatol. Mindenki teszi a dolgát.
Kinek a dolga azonban normálisnak lenni?