2009. május 13., szerda

11-es halál



A halál csak a művészetben tud felnemesülni, a talajszintű valóságban mindig véres, mindig mocskos és mellbevágó. Még a kegyes a halál, a hospice-mozgalom révén ismertté vált emberséges távozás is mély nyomokat hagy a továbbélőkben. S bár van megváltás, van meg- és elszabadulás, a hiány akkor is üvölt. És ha az elmenő fiatal! Ez nagy tehertétele sorsnak.
Mindezt a közhelyhalmazt a vasárnapi lányfalusi halálos végű motorbaleset váltotta ki belőlem. Hihetetlen intenzitással kezdtek szirénázó mentők, rendőrök és mindenekelőtt tűzoltók vágtázni előttünk vasárnap este kilenc körül... Mintha a sziréna hangja is jelezte volna, milyen nagy is baj. Nem lehetett nem érezni, hogy valahol a közelben Valaki nagy bajban van... Mintegy megéreztem, hogy immár egy halotthoz sietnek, örületes tempóban vágtatnak a helyszínre, de elkésnek – ezt a hangból, a levegőből éreztem. Nem utólag színezem a sztorit, nem a fogalmazás hoz elő belőlem, már élő egyenesben is megfogalmaztam Boriskának: Te, itt nagy baj van, nagyon sietnek. Locsoltam kint a kertben és félpercenként jelentettem: most egy rendőr ment. Most egy tűzoltó, ráadásul parancsnoki.
És azután másnap kibomlik a hír, jönnek az információk a topikon, reggel a szaunában, vannak képek a neten is. Lassan kezdünk képbe kerülni. És hát kiderülnek dolgok. Hogy a sors nem csak úgy magától volt ily kegyetlen, maga az áldozat is igen sokat segített a Sorsnak. Mondhatni saját kezébe (amivel a gázkart rángatta) vette az életét. De nem ám úgy, mint egy sikeres self-made man. Nem, dehogy! Mint egy magyar ugaron kifejlődött példány.
Na hát, engem minden halál megrendít. Különösen, ha fiatalért szól a harang. Ám ha ilyen az eset, bizony sokkal kisebb bennem az emelkedett ellágyulás. Ilyenkor inkább abba kapaszkodom, hogy legalább tanuljanak ebből az értelmetlen és buta halálból, legalább ilyenkor álljon meg mindenki, kezdjen el gondolkodni, a sokkhatás segítsen a tisztánlátásban. És erre mit tapasztalok? Már másnaptól újra bőgnek a motorok a 11-esen, már másnap újra előzgetnek eszement tempóban falunkban. Tényleg csak idő kérdése, hogy mikor lehet megint koszorú, gyertya és alkalmi emlékhely az útmentén? Merthogy lesz, az biztos.
De biztosan nem lesz kijózanodás?

2009. május 6., szerda

Spir(ó)álban



Ki az a Bíró Zoltán? Az irodalomtörténészként (is) megnyilvánuló jóarcúnak alaposan utána kellene nézni annak, aki csak most találkozott a nevével. Én speciel koros lévén emlékszem a kommer (komancs, bolsi, kádári, egypártos) időkre, amikor MSZMP-tagként a minisztériumban működött, az irodalmi osztályon, talán főosztályvezetőségig nyomták (el) az elvtársai. Majd a négyek bandája (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Lengyel László és Gombár Csaba) egyik tagjaként kizárták az akkor még egyetlen pártból (egy vicc abból az időből: tüntetnek a pártonkívüliek, amikor hírét veszik a négy MSZMP-s kizárásának. Tiltakozunk! Közénk ne zárják ki őket!), és valamivel később már az első elnöke az MDF-nek. Irodalomtörténészként soha nem fűződött a nevéhez semmi komoly tevékenység, témái nem voltak nagyon közismertek, nem jegyzett jelentősebb publikációt, nem voltak követői, pedig egyetemen is oktatott. Igazi futottak még, no name szürke egyéniség. Időnként előtérbe került, amikor éppen valakit, valakiket sározni kellett. Azt nagyon tudott. De szép lassan ebből is kikopott. Sikerült még Antallt Józsefet is alaposan besároznia.
Mostanában időnként megint előveszik a naftalinból, főleg a jobboldali sajtóban szerepel, nem ritkán vaskosan osztja a tutit. Most éppen egy jónevű írókból álló csapatot kent be bélsárral. Az apropót az adta, hogy Spiró György egy esszéjének érettségi tételként való megjelenése vihart próbált kavarni. A derék sározó (Sári bíró... – bocs!) Bíró most ennek apropóján összeállította azokat a külföldön sikeres írókat, akik a magyarok kenyerét eszik, de nincs közük a magyar néphez. A lista szereplői közé Spirón túl felkerült Esterházy, Kertész, Nádas. A magyarságból elmarasztaltak után nem kell nyomozni, műveik több kiadásban, sok nyelven megjelentek már, rangos díjak birtokosai, Kertész Imre egészen a Nobel-díjig „hazaárulózta” magát! Mostanában nem sok sikerünk van a világban, ha jut egy-egy morzsa, az szinte csak a kultúra, a sport világában érhető tetten. Ideje már egy kicsit ezt is elvitatni! Ideje már erre a területre is egy kis fekáliát lövelni. Mi az hogy Spiró 1984-ben bírálni merte a „mélymagyarokat”? Mi az hogy Esterházynak évtizede tartó töretlen sikere van főleg német nyelvterületen? Az meg egyenesen felháborító, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott, Nádas Péter minden rangos német díjet megkapott, könyvei többszörösen sikeresek! És nem Bíró barátai, párttársai, futtatottjai aratnak sikereket? Miért vannak más szempontok is?
Miért vagyunk spirálban? És miért lefelé?

És tényleg lapzárta után: http://nol.hu/belfold/spiro_uj_konyvvel_jelentkezik_-_es_nem_foglalkozik_biroval

2009. május 4., hétfő

Cecilia




Lassan úgy tűnik, hogy mintha én valamiféle zenefüggő, zeneértő, koncertjáró rajongó lennék... Ki kell mindenkit ábrándítanom: szó sincs ilyesmiről. Nem túlzás, nem kitaláció: már az óvodában fölmentettek az éneklés alól, nem akarták, hogy elrontsam az összhatást! Ez azóta sem változott. Se énekhanggal, se bármiféle hangszerrel nem vagyok képes fogyasztható hangot, dallamot kibocsátani. Apámmal 1977-ben egy magyar-görög meccsen voltunk a Népstadionban. Jóapám körülnézett és detektálta, hogy lehetünk vagy nyolcvanezren a nézőtéren. Na akkor megengedte, hogy énekeljem a Himnuszt, mert ekkora tömegben már elveszett a hangom, nem okoztam zavart...
Maradt nekem tehát a zene hallgatása. Ezt viszont teljes lelkesedéssel teszem, gyerekkorom óta örömöm telik benne, ha nem élőben akkor rádióból, vagy éppen cédéről, esetleg számítógépen empéhármazva. Anyám körül is mindig szólt valami zene, főleg klasszikus, kiemelten Bartók, Sztravinszkij, Ravel, Bach. Jártunk koncertekre is, az is rengeteg élményt adott. De beleszülettem a beat-korszakba is, majd kamaszodtam a jazz-világában. Ifjú emberként ez a terület a Sebőék, a Kaláka és a Kolinda jelezte világ irányban tágult tovább. Később lemezek, cédék révén egyre újabb és újabb irányt sikerült meghódítani, és ez az expanzió napjainkban is folyamatos. Mindezt ezért fejtettem ki ilyen körülményesen, mert a blog olvasásakor feltűnhet, hogy milyen gyakran írok zenéről, főleg koncertélményeimről. Ezek között pedig mostanában a komolyzene (szomorúzene!) kezd újra a domináns lenni. Ez azonban nem tudatos, szelektált élény, csupán „történelmileg így alakult ki”, „ezt dobta ki a gép”. És így jutottunk el május 1-jéhez, amikor este a MŰPA-ban Cecilia Bartoli Haendel estjén járhattunk. És hát olyan élményben volt részünk, amiről hallgatni itt a blogban több mint hiba, bűn lett volna! Amikor a dolgok, a csillagok állása ilyen szerencsés együttállást mutat, akkor még a magamfajta botfülű is a mennyekben érezheti magát. Adva volt a barokk egyik legzseniálisabb zsenije, a három nagy között (Vivaldi, Bach és Haendel) nehéz sorrendet állítani, az utóbbi időben én bizony a Londonba költözött német zsenit helyeztem a dobogóm tetejére. A csodához egy briliáns hang társult Cecilia Bartoli személyében. Őt úgy öt éve ismertem meg, egy nem is túl közeli barát biztatására, aki úgy ajánlotta: ha jót akarsz hallani, ha az istenek hangját hiányolod, hallgasd meg ezt az olasz dívát! Megtettem, és egy életre elkötelezettjévé váltam. Azóta sem bántam meg. De arra nem számítottam, hogy valaha is élőben hallgathatom majd. Az volt a valószínű, hogy Ő sohasem jön Magyarországra, de ha esetleg mégis, akkor csak egy estére, és csak bennfentesek juthatnak jegyhez. Erre láss csodát, eljött, négy fellépést is vállalt, eltérő helyszínen és nagyon szerteágazó programmal. És ráadásul Haendel-estet is tartott! És kedvenc helyemen, a MŰPA Bartók termében! Egyik nagyszerű dolog a másik után! A szerző zseni, az előadó maga a csoda, na és a helyszín! Most bizonyított csak igazán a MŰPA csodás akusztikája. Tényleg lehet még a légy zümmögését is hallani. Ez nem túlzás. A ragyogó zenészek korabeli hangszereken is játszottak, ezek között némelyik igencsak egy kisszobányi teret győzött hanggal a fejedelmi lakokban anno. Most azonban egy hatalmas teret, többemeletnyi közönséget kellett elérni. És bizony mindent tisztán és plasztikusan lehetett hallani, minden zizgett és rezonált, minden szolgálta a szerző zsenijét. Páratlan élmény volt!
És hát Haendel olyan időnként isteni régiókból építkezett és Cecilia Bartoli olyan átéléssel énekelt, hogy én bizony a harmadik számnál könnyeztem. Egy-egy pillanatig én is az Olimpuszon éreztem magam...
És mi lett volna, ha még igazi zeneértő is lennék?