Március 15.

Már hét olvasóm van! Ráadásul egyikőjük Svédországban pislog a képernyő előtt. Hozzászóló még nem volt. Ennek két oka lehet: fényesre csiszolt, végérvényes igazságokat írok, amin nincs mit akár még csak kommentelni is. De az is lehet, hogy olyan mértékig rosszak a szövegeim, hogy ezt már bírálni sem érdemes...

Tegnap nemzeti ünnep volt. Tényleg ünnep volt? Ez az ünnep? Az ország urai kordonok mögé bújva, rendőrökkel védetve magukat jól kibekkelték ezt a napot (is). Én már tavaly is azt gondoltam, hogy nyugodtan hagyni kellene a tojásdobálást, a nemzeti ünnepen való kereplőzést, üvöltözést, mocskolódást (ezzel a gondolatommal legalább annyian vitatkoztak, mint amennyien egyetértettek velem). Ez és ennek a megtámadottak általi eltűrése alapvetően minősít. A dobáló „forradalmárokat” méghozzá izgága semmirekellőként, akiknek szellemi horizontjuk a bányászbéka alatt van, három fényévnyire. És ha lennének – de nincsenek – az eltűrő politikusokat pedig normális, gerinces, igazi emelt tekintetű emberként lehetne tekinteni. Arcukra, szép Armani öltönyükre ugyan (záp)tojás folyna, de lekük megtisztulhatna ettől. Ráadásul Demszkyéknek ezt el is kell viselniük, ez a foglalkozásuk. Erre adták a fejüket. Amikor fiatalok voltak, még el is viselték.
Ha azonban gyújtogatás, szándékos rongálás, pláne emberek bántalmazása kezdődne, akkor a rendőröknek, a kommandósoknak azonnal és hihetetlenül keményen kellene fellépniük. Ebben nem lehetne semmiféle engedményt tenni. És ebben az összefüggésben az ünnepre harci eszközökkel érkezők puszta jelenléte is így értékelendő. Ráadásul a későbbi jogi processzust gyorsan kellene megindítani és lefolytatni, és felfegyverkezett elkövetőkkel szemben nincs helye enyhítő körülmények. Mindezt azért írom le, mert harmadik éve minden március 15-ét Szolnokon töltök, ahol az Aba-Novák Kulturális Központ rendezvényén veszek részt. Nagyapám ugyanis március 15-én született, idén éppen 115 éve. Így azután én mindig kétszeresen ünnepnapnak élem meg ezt a napot. És ha rossz érzéseim támadnak, akkor azok is kétszeres erővel törnek rám! Én a kokárdát mindig a szívemen hordtam, nem csináltam belőle sohasem sálat, palesztin-kendőt. Nem most kezdtem kokárdát hordani március 15-én, én ezt már Rákosi pajtás idejében óvodásként kitűztem, illetve kitűzte nekem Nagymamám. És így volt ez azóta is minden évben. A legpikánsabb akkor volt, amikor a párt nyomdájában dolgoztam (Szikra Lapnyomda) művezetőként, és még a melósruhámra is kikerült a trikolor. Nem voltunk sokan így a nyomdában, de nem is egyedüli voltam ebben. Tavalyelőtt, amikor Szolnokról hazajőve értesültem a fővárosi kukázós, rendőrös bujócskáról, kétszeresen is szent ünnepem meggyalázássáról, elhatároztam: eddig én kokárda-mániás voltam, de mostantól ezt meghagyom a kívül látványosan magyar, belül egyszerű törtetőknek. Nem tűzök magamra kokárdát, nem akarok belső érzéseimhez olyan külső kifejezést rendelni, amiben a bajkeverők is mutatkoznak. Sajnálattal konstatáltam, még egy darabot elvettek tőlem, mint annak idején Torgyán a Fradit! Tavaly be is tartottam elhatározásomat, még visszaigazolva is láttam döntésem helyességét. Idén is így terveztem, de azért ott lapult a zsebemben a kokárda, és bizony már útban Szolnokra kitűztem, és azóta régi érzéseimmel hordom! Nem hagyom magam kizökkenteni saját magamból, nem teszem ki érzéseiemet mindenféle széljárásoknak. Az a jó, ha van mihez hűnek maradni.
Éljen a kettős ünnep!

Ps. Miközben ezt írtam, érkezett egy hozzászólás is! Hurrá.