Na most akkor mi van?

Mi van itt, kérem? Mi a franc ez? Gyurcsány Ferenc magyar állampolgár, egy hete még hivatalban lévő miniszterelnök kontójára a lehető legalpáribb dolgokat lehet a neten közzétenni? Belekeverve nagyapóst, anyóst, feleséget, gyerekeket, proli anyát? Orbán Viktort, a virtuális miniszterelnököt tíz éve célkeresztben tartják, mondjuk a kőbányászkodó apjával együtt, de szerencsére a gyerekeket és Lévai Anikót eddig még megkímélték. Köcsögbuzicigányzsidóbotokszozzákmegélhetésizik első(?)vonalbeli közszereplőket. Lassan már föl sem tűnik. Ugyanakkor az esztergomi fideszes polgármester mindemellett támadhatatlan lenne? Vagy ahogyan a lekonyult szentendrei fideszes kultúrpápa is majd egy féltucat szentendrei fórumozót perelt be, mert őt bizony a neten nagyon megbántották. A magyar jogszolgáltatás erősen túlterhelt, irdatlan ideig húzódnak az ügyek, és igen nagy selejtszázalékkal dolgoznak (biztosan majd jól fel leszek én jelentve ezért...). Az meg szinte mindennapos dolog, hogy ugyanabból az anyagból a másodfok egészen más levest főz, mint amit a korábbi kotyvasztott. Függetlenek ők, támadhatatlanok, és ugyanúgy össze is zárnak, ahogyan az orvosi kar is megvédi még a lábfelcserélős, gézbenefelejtett, terhességet nem észlelő fehérköpenyeseit is. Ha a borítékról szól a történet akkor azért nem annyira működik ez a dolog, de azért kármentésként zárnak.
Szóval ez az esztergomi polgi eddig sem volt alanyeset. A 2006-os árvíz környékén kekeckedett az ivóvíz miatt az állammal, majd gyújtogatást követtek el az épülő házán (dupla Kóka-effektus?), volt elveszített jogvitája a jegyzőjével, nem is akarom folytatni ezt a sort, mert ez már a múlthoz tartozik. Csak azért kalandoztam ezekbe a dolgokba, hogy láthatóvá váljon emberünk összetett személyisége (ezért is jár per?). Mert most egy esztergomi belső ellenzék blogja ellen rántott kardot.Miközben már több bírósági ítélet, Alktománybírósági határozat is kimondta: a közszereplőknek jóval többet is el kell viselniük, mint egy átlagembernek. Ráadásul a vélemény már fogalmilag is el kell váljon a tényállítástól. A dolog Lengyel László perbeszólításával vette kezdetét még az Antall-kormány idején. A korrupciót plasztikusan leíró szövege miatt perelték be a pulóverest, és veszített is, mert nem tudta jogilag bizonyítani, hogy „a közigazgatásban a korrupció olyan mértékű, hogy minden szinten megvan a tarifája a köztisztviselőknek”. Nyilván a korrupció éppen attól az ami, hogy nincs tanu, nincs hangfelvétel, nincs dokumentum (hacsak nem a Székely Zoltán-féle...), így nincs egzakt bizonyíték sem. Lett viszont ítélet. De ez régen volt. Mára már megváltozott a világ, lehet közbeszédben gyalázkodni, uszítani, az árpádsáv ugyan még nem kötelező (az én házamon sosem lesz!), cigányozni, zsidózni, nem etnikailag romákat házastul fölgyújtani már napi gyakorlat lett.
Ebben a légkörben tartotta fontosnak Meggyes Tamás, esztergomi polgármester, országgyűlési képviselő perre vinni egy blogger ellene irányuló szövegét. Meggyes Tamás nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy akármilyen eredményt is elérhet ezzel a perrel. Ha esetleg győzne is n+1 fokon, akkor is csak lejáratódna egy olyan harcban, amit ő indított, következésképpen maga alatt vágja a paragrafust.
A blogger bloggol, a polgármester ügyvédet fogad, az ügyvéd keresetlevelet állít össze, a bíróság meg majd jól időt húz, végül sokadfokon majd valamit maszatol. Mindenki teszi a dolgát.
Kinek a dolga azonban normálisnak lenni?

(V)álság

Nem mintha nem hallanám naponta legalább kilencszer a válság szót. Ez egyet biztosan jelent: a média már válságban van. Nem tudnak megfelelően ezzel (sem) foglalkozni. A mi családi költségvetésünk is érzi már egy ideje, hiszen svájci frankban felvett hitellel (is) vettünk autót, és bizony lehetetlen nem érezni a részletek emelkedését. Ráadásul autót is akartam cserélni éppen, készülve a galériás életemre. Egy jó kis családi-puttonyosra fájt a fogam. Na ez biztosan nem megy, a régit (!? – 4,5 éves) olyan áron vennék vissza, hogy öt perc sem kellett a döntéshez: marad minden, ahogyan van! Be lettünk ugyanis gyűrűzve. Hofi egykori kérdését ismétlem: a jó, az miért nem gyűrűzik be egyszer?
Ha a környezetemet nézem és hallom, akkor mindenki kissé összehúzott szemmel járkál a világban, de nincs pánik, nincs világvége hangulat. Mindenki készül a nadrágszíj meghúzására. Van akinél ez plazmatévében mérhető, és van akinél a gáz lecsavarását jelenti. Ha máshonnan nézzük, például onnan ahonnan Ákos nevű énekes és profétikus polgártársunk, akkor mindenben Istent, vallást keresünk. Ha megint máshonnan szemlélődünk, visszajuthatunk a szocializmus eszméjéhez, mint TGM. Szokás mind a szocializmusra, mind a szakállas filozófusra gyűlölettel tekinteni. Én ezt nem teszem, nem tettem soha ilyet. A szocializmus azért járatódott le (joggal!), mert diktatórikus módon képviselték. A diktatúra bármilyen célt is tűzzön ki, számomra a pestissel rokon és csak pusztító oldalát látom. Elutasítom. TGM-et pedig nem szokták végighallgatni, rendszerint már az első mondatánál leugatják. Ilyet sem teszek, és soha nem is tettem. Nagy tévedései vannak, döntően azért, mert a tőkét alapjaiban rossznak és gonosznak látja és láttatja. Ebben persze rokona Ákosnak is, meg minden harmadik utas, naív álmodózónak. A pénz az ellenség, a pénzemberek a rosszak! Így persze nagyon egyszerű a világ. Mindent a munka és tőke ellentéteként beállítani, és ebben az ellentétben a munka világát, a munkást abszolutizálni. Erre már volt történelmi kísérlet, és hát csúfos véget ért. Annak sem volt jó, akinek érdekében állítólag történt. És ráadásul még oldalfüggetlen is ez a jelenség.
Ha valaki harcol valami ellen, akkor a gondolkodás, az érvelés háttérbe szorul, sőt teljesen megszűnik hatni! Ez az amit én nagyon nehezen tolerálok. Az ember éppen attól ember – főemlős ha úgy tetszik –, hogy egyátalában gondolkodik, sőt ezt előre is teszi, ráadásul haláltudata is van, állandóan mérlegel és számol. Már ha megteszi. Mert amikor nem gondolkodik, amikor ösztöneire próbál alapozni, abból csak baj lesz. Eddig legalább is mindig baj lett belőle. Lehet-e egy válságként leírt helyzetben másra hallgatni mint az érzelmekre? Meggyőződésem, hogy a rációra, a végiggondolásra az embernek, a társadalomnak mindig is szüksége van, azt megkerülni, pláne kihagyni önsorsrontás. Sőt, most van itt igazán az ideje a józan megfontolságnak, az összefüggések keresésének és felmutatásának. De miért foglalkoztatnak engem ilyesmik? Miért nem megyek tüntetni? Valami ellen. Vagy éppenséggel valami mellett. Talán azért, mert számomra a 300 forintos kérdés (vizitdíj) feltétele, plénum elé vitele, kampányolása, és ami a legnagyobb negatívuma az alkotmánybírósági határozata óta csak a döbbenet és a fejingatás maradt. Létezik még egy ország Európában, amelyik ennyire figyelmen kívül hagyná a gondolkodást, mint magasrendű emberi tevékenységet? Ahol napi szempontok felülírnak mindent? És hát az Alkotmánybíróság... Erre már szavaim sincsenek. Ha valami elkeserít ebben a langyos, önsorsrontó micsodában, ami a magyar valóság, na ez az! Ezek az emberek éteri magasságban léteznek fölöttünk, trónolnak az Olimpuszon, évekig nyálazgatják tudós könyveiket, különvéleményeznek, egyeztetnek, összeülnek. És közben úgy gondolkodnak és úgy cselekszenek, ami köszönő viszonyban sincs a normalitással. Ha tényleg ilyen a mi Alkotmányunk, ilyenek a passzusai, akkor sok jóra a továbbiakban sem számíthatunk. Én természetesen nem azt várom ettől az mennyben lebegő testülettől, hogy napi dolgokban, napi szempontok szerint hozza döntéseit. Távol áll tőlem az ilyesmi. De azt igenis várom, hogy különösen demagóg időszakban éppen ők jelentsenek gátat a primér indulatoknak. De láthatóan nem teszik.
Tényleg válság van.
A gondolkodás van válságban.

Kétkeréken

Itt a tavasz. Itt a Húsvét. Itt a jó idő. Mindenki kifelé törekszik a zöldbe, a természetbe. Ki vagyunk éhezve a napsütésre, a jó levegőre, a békés sétákra. Alig vártuk már, hogy süssön a nap, hogy sétálhassunk, hogy körbejárhassuk megszokott sétaútjainkat. Kíváncsiság hajt, ki mit végzett már el a kerti munkákból, hogy állnak az építkezések, mi nyílik a kertekben? Egyszóval: itt az idő a lakás elhagyására, irány a kert, a sétaút, a kerékpárút. Itt a mód és lehetőség a zavartalan feltöltekezésre. Vagy mégsem? Vagy meg kell őrülni a gázkarrángatók rohamától? Idegbajt kell kapni a motoros csordák eszetlen előzgetésétől? Sajnos, ez az igazság, nem tompítható egy „nem mindegyik motoros ilyen” szöveggel! Minden tízből kilenc ilyen galád módon közlekedik, és ilyenkor gyakrabban hallani a szirénákat is, mennek a mentők, tűzoltók és a rendőrök. És megy az adóforint is velük. A jó idő és a napsütés nem csak a kétlábúakat csalta elő, hanem megérkeztek a kétkerekű hangrobbantók is. Akármerre megyünk akaratlanul is elszenvedői vagyunk esztelen parádézásuknak. Kapkodjuk a fejünket előzgetéseik miatt, befogjuk az orrunkat a gázaik okán, és nincs az a fülvédő, ami megvédene az iszonyatos brummogásuktól! És akkor még megjelennek a parti sétányon, ami kerékpárút és a kisgyerekesek sétaterepe. Rendszám nélkül, bűzös kipuffogóval, pofátlanul rángatják a gázkart a Duna-parton!
Alig telt egy hosszú hétvége, máris besokallottam tőlük. És mi lesz még itt? Mi lesz, ha véletlenül elovassa egy lóerőhuszár ezt a blogbejegyzést, és bünteni fog? Mint ahogyan ezt megtette a hétvégén egy motoros ámokfutó, amikor lassításra intettem. Örjöngő módon elkezdte rángatni a gázkart, hogy hanggal büntessen, de hogy értsem is: bemutatott egy cifrát. Teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát ilyenkor az ember, védeném a békémet, a nagyszerű falunk nyugalmát, vonzerejét, de esélyem sincs a gazemberekkel szemben. Nekem nincs gázkarom, hogy penetráns lével az arcába küldjem felháborodásomat. És nem kapok segítséget a közbiztonság általam (is) fizetett szolgáitól. Marad a tehetetlen düh, marad az önbíráskodás. Majd akkor a aktív lesz a rendőrség...
De miért kell elfajulnia mindennek?

Feltámadás

Nem lévén hívő – pláne vallásos – ehhez a húsvéti ünnepkörhöz nem olyan alapon kötődöm, ahogyan hívő társaim. Én mindig az Örök Újrakezdést látom és élem meg benne, amikor kellőképpen elfáradva, a lelkileg bezárkózva töltött alaposan elhúzódott tél után új erőre kapunk, megnyílunk, újjászületünk. Házunkat, kertünket csinosítjuk, járdánkról mások csikkjeit összeszedjük, ásunk, gereblyézünk és füvet nyírunk. A drága nap erősen világítja az ablakokat, ideje ablakot pucolni, de hibátlanul ám! Mert a nap kegyetlen reflektor, rámutat a hibákra.
Az utóbbi napok blogos hallgatása prózai és sajnos nem túl örömteli okokra vezethető vissza. Kedd délelőtt óta itt van velünk mostohaanyám (apám második felesége, nyolc éve özvegye) Ibolya, aki igen rossz állapota miatt már nem tud egyedül létezni. Hozzátartozói nem élnek már, én vagyok neki egyedül... Évek óta csalogatom magamhoz, legyen velünk, segíthetünk napi dolgaiban, könnyíthetünk bajain. Ilyen ellenállóval én még soha életembem nem találkoztam! Minden mondatomra három ellenérve is volt, hogy miért is NEM. De mostanra már egy kórházi kitérővel, némi erőszakkal itt van minálunk. Szinte nem lát, ismeretlen terepen próbálkozik szegény... Így azután nem lehet magára hagyni, 24 órás a szolgálat. Napközben én, este Boriska. A blogolás huszadrangúvá vált másodpercek alatt. Persze nem feledtem soha egy percre a digitális naplót, de csak vágyakoztam utána... Éppen ma először volt többnyire tiszta a tudata, mosolygós az arca, fájdalmai alig gyötörték, enni is végre annyit evett, amennyi már egy kis erőt is jelentett, úgyhogy nekem ez a nap a Feltámadás napja!
Úgy is van feltámadás, hogy nincs keresztrefeszítés.

A napok hordaléka

Déry Tibor a fenti címen rögzítette és szerkesztette könyvbe napi élményeit. Nekem a tegnapi napon (április 2.) reggeli autós-szervizes rohangálás, ráadásul Vácra, majd kompos-buszos-napfényes áttelepülés Szentendére, majd élvezve az első igazi teljesen napfényes séta az óvárosban – ez volt a hordalék egy része. A megszokott épületek, üzletek, utcák kezdenek magukhoz térni az elhúzódott téltől, és immár csalogatóak, és kitárulkozóak és mámorítóak. Menni kell, sétálni kell, fotózni kell. Egyszóval visszavenni a teret, a várost, a környezetet a téltől! Vártunk rá éppen eleget.
És akkor még elkezdtek föl-alá mászkálni mindenféle miniszoknyák is! Na, erre azután már végképp nem voltam felkészülve... Szóval, nincs kétely: itt a tavasz! Mit tavasz, ez már rögtön nyár. Csupa jó, csupa mosoly, csupa kacagás.
Este ugyancsak Szentendrén, a Szamos cukrászda emeletén lévő Klimt nevét viselő teremben Békesi László expénzügyért, exatlétát, egyetemei oktatót és receptkönyv fotóst Gulyás Józsiék faggatták a válságról, és főleg a várható fejleményekről. Mindenben az ellentéte volt ez a délelőtti idillikus fotósétámnak. Mindenben a tél, mindenben a ború, a depresszió! De ez is a nap hordaléka – ez a miniszoknyák hatalomátvételével együtt –, része az életnek. Ha akarom, ha nem. Nem akarom, egyébként – ez tény, de ez bőven nem érdekes. A beszélgetés zord témája, homályos jövőképe ellenére üdítő volt abból a szempontból, hogy higgadt volt, lényegre törő és tisztázott néhány tévhitet. Az nagyon jó ebben a nem gyakran gondolkodó országban, ha valakik gondolkodnak... Már ennek a megélése is megérte, miként a déli verő a Fő téren.
Nincs olyan tél, ami után ne jönne a tavasz.