2009. március 31., kedd

Már megint zene



Lassan úgy néz ki, hogy én mintha valami nagy zenebuzerátor lennék. Éppenhogy nem. De mégis? Vagy most akkor ez hogy van? Egy biztos: bizonytalan vagyok. De lehet, hogy nem is. Szóval megint egy koncert miatt írdogálok ide. Árpád barátom – aki grafikus, de neki egyedül több zene van a vincseszterén, mint a teljes magyar rádiós archívumoknak!! – idejekorán riadóztatott, hogy Győrben lesz egy ütősfesztivál (már megint, mert ez a tizedik, tavaly például: Billy Cobham), amin Trilok Gurtu lesz a főattrakció. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy velük tartsak, Boriskát is meggyőzzem: ott a helyünk. Pénteken irány Győr, este már ott üldögéltünk a volt szocreál Rába Filmszínházból kreált Richter terem (Vadász György irodája építetette át. Figyelem, lányfalusiak...) nézőterén. Voltak mindenféle bevezető produkciók, majd jött Balázs Elemér félmagyar-félamerikai produkciója, nagyon jó és igen kulturált dzsessz volt, a dobos visszafogottságában is megszabta a zenét. Azért igazából Trilok Gurtu árnyéka már az én kis fejemben előre lenyomta szegény Elemért... Nem szép ez így, meg igaztalan is – de attól még így volt.
Na majd legközelebb nem leszek ilyen előítéletes. De az is lehet, hogy mégis. Szóval vártuk a fénypontot, és meg is érkezett. Gurtut hallottam már élőben kétszer is Magyarországon, és minden alkalommal újabb oldaláról ismerhettem meg. Most sem volt ez másképpen. Másfajta volt a felállás, a zene lényege persze ugyanaz. Gurtu igen összetett személyiség. Több évtizede van a világ élvonalában, igazi sztárok zenekarában dolgozott és dolgozik folymatosan, saját zenekarai is sikeresek, mégis olyan feszülten, szinte görcsösen kezdte az első számot. Ennek egyik oka biztosan az volt, hogy az erősítés, különösen a kontrollmonitorok beállítása eleinte nagyon gáz volt. Folyamatosan jelezgettek vissza a keverő felé, mutogattak a többiek is, de persze főleg a főnök. A daruról működtetett kamerát például ezerrel szemmelverte, amikor feléje küldték. Kész csoda, hogy működőképes maradt.
A feszültség másik oka az lehetett, hogy a szakszis fiú szerintem frissen állt be a bandába, a számokat már jól fújja, de még nem oldódott föl. Trilok mágikus szemével időnként biztató sugarakat küldött felé, oldotta a feszültséget. Azután minden a helyére került, a főnök szemmel, arcrezdüléssel dirigált, a zene szélesedett, a hegedűszólók egyre mélyebbek és hatásosabbak voltak, és a spanyol gitárosról kiderült, hogy amikor rá kerül a hangsúly, bizony nagyon tud. A basszer egy rejtély. Hol nőnek láttuk, mert ruházata ezt jelezte, a haja félig rasztása, de kontyban... hol meg persze annak ami: fiatal afrikainak. A zenéje és főleg a kéztechnikája már nem hagyott kétséget efelől. Én pedig egyre jobban éreztem magam, ráadásul már nem alapról startoltam, ennyit már Balázs Elemér megalapozott.
Trilok összetett személyiség, ezt már a hangszereinek összeállítása is előrevetíti. Vizes kanna, füzér, lábdob, pergő, cinek, konga, tabla, állandó mikrofon a szája előtt, és még ki tudja mi áll szolgálatában. És a zene is ilyen szabadon hömpölyög, egyszerre ősi és indiai, máshol dinamikus rockos, majd filozofikus... Ez azért érdekes és vitatható megállapítás, mert például Boriska szerint minden szám egyforma volt.
És akkor még a nap úgy ért véget, hogy egy nagyon kedves kis szállodában éjfélkor szaunáztunk-pezsgőztünk...
Ki mondta, hogy a zene nem mindenható?

2009. március 27., péntek

Születésnap



Szerdán (március 25.) volt
Bartók Béla születésnapja (128.). És persze nem csak ezért mentünk el a MÜPA-ban a Nemzeti Filharmonikusok koncertjére, hanem mert Bartók mindig jó, Kocsissal, nagy énekkarral (Cantata Profana) pedig különösen. A MÜPA-t pedig az utóbbi idő egyik legjobb koncerthelyszínének tartom, persze nem minden műfajra és nem minden produkcióra alkalmas. A mostani esten egy Debussy darabbal kezdtek, nem ismertem eleddig, mostantól ezt is keresni fogom (Játékok – Jeux). Majd Kelemen Barnabás következett két Bartók hegedűrapszódiával. Anélkül, hogy magamra erőltetném a zeneértő koncertlátogató álarcát, bátran merem leírni: nagy élmény volt! A darabok is, és főleg Kelemen Barnabás maga, a hegedűjének hangja (Kovács Dénesé volt korábban!), lendülete, összhangja a zenekarral tették élménnyé. Ráadásul az 1. és 2. Hegedűrapszódia olyan erdélyi, magyar és román népdalokból építkezett, amiket már sokféle zenei kalandozás révén ismertem, vagy ismerősen csengett (Kolinda, Vízöntő, Makám, Gépfolklór, Sebőék, Csík Zenekar) néhány taktusa. Egészen otthonosan, kerek, mosolygós arccal ültünk és élveztük a zenét. Itt látszik, hogy a tanult, magasan kvalifikált zene és az erdélyi primások szilaj, önfeledt stílusa milyen jól össze tud érni! Jó, hogy a világ zeneileg ilyen nyitott minden irányban, lehet kalandozni, nincsenek korlátok. Zenészként is, hallgatóként is. Nekem csak ez utóbbi adott, mert botfüllel és ügyetlen kézzel nem lehet, nem érdemes zenét próbálni játszani. De hallgatni annál nagyobb örömmel. A MÜPA-ban először ültünk a zenekar fölött, az ún. pódium páholyban. Nagyon érdekes, új szemszög, új hangzás volt. Rengeteg apró, új észlelet keletkezett így, de például a Cantata Profana énekeseinek szövege nehezebben volt így érthető! Jó születésnap volt.
Isten éltessen Béla bácsi!

2009. március 23., hétfő

Megvan a csapat!



11-en vagyunk immár! Mehetünk a pályára, játszhatunk. A blog regisztrált rendszeres olvasói éppen egy futballcsapatnyian, 11-en vannak. Sapkák földobálva, ováció indul, taps csattan, szerény, de magabiztos meghajlás.
Azután arra gondolok, hogy kicsit lassítani is lehetne, talán nem minden napra jut a mondandóból, nem vagyok én olyan matador. És feltehetőleg ez csak nekem ilyen fontos. Mivel nem tettem fogadalmat, mint a kamaszok, amikor naplót kezdenek írni: naponta fogok bejegyezni mindefélét, ezért semmi kényszerem nincs.
Karinthy Cini naplóját olvasgatom éppen, ő bizony gyakran írt, bizonyos szakaszban tényleg naponta. Élvezem a beírásait, és elképzelem, hogy mit tenne most. Netezne-e? Bloggolna-e? Elképzelem, ahogyan az örökifjú pólós, a nőket hajkurászó irodalmár, a depresszióba is bele-belekostóló irodalmár 88 évesen rohamozza a digitális Olimpuszt. Bizony, azt gondolom megpróbálkozna ezzel is, ha itt lenne még köztünk. Mint annyifélével élete során. Igazi szabad személyiség volt, ez a tulajdonsága éppen itt Leányfalun bontakozott ki igazán, ezt naplóbeírásai fényesen megmutatják. Soha egy percre nem szűnt meg magasztos irodalmi kérdésekkel foglalkozni, miközben minden hétköznapi dologban ugyanazzal a lendülettel vett részt. Kossuth-díjas Cini volt. Köztársasági díjjal is vízilabdás. Apjának árnyékában is önnön életművét építő.
Kicsit elkalandoztam, magamból indultam ki, de azután milyen idegen tollakat aggattam magamra, teljesen érdemtelenül. Szó sincs róla, hogy a legkisebb mértékben is magamon kívül bárkihez mérném magam. Pusztán egy olvasmányélményem találkozott napi blogírásommal.
És hogyan keveredhettek ezek így össze?
A válasz igen egyszerű: Leányfalu okán!

Tavasz



Tavasz van. Legalább is a csillagászati tavasz kezdete (március 21.). Ez tény, ez a tavaszi napéjegyenlőség időpontja. Ilyenkor a nappal és az éjszaka hossza mindkét féltekén megegyezik. Egyben hihetetlen várakozás van az emberekben, hogy kezdődjék a természet éledése, süssön többet a nap, induljanak a kerti munkák. A szerelmesek találjanak egymásra, a régi kapcsolatok újuljanak meg. Egyszóval: induljon a változás!

Na, erre mi van? Éppen csak nem fagy hajnalonként. A múlt héten még havazott is, és Pártai Lucia szerint elképzelhető ez a közeli napokban is. És mindezt akkor, amikor már tavasz van, hivatalosan is. Én már megvettem a magokat is, amit el szeretnék ültetni, de a talajt sem tudtam még előkészíteni. És közben egy kicsit kellett a Duna miatt is izgulni. De ez a nappal-kicsit-melegedő-éjszaka-kicsit-visszafagyó időjárás legalább annyi jót is hozott, hogy nem kellett tavaszi gyors hóolvadás miatt zsákolni, mint 2006-ban.
Szóval itt bámuljuk naptárat, és nem tudjuk mire is legyünk vele. Az az érzésem, hogy a tavasz sem tudja, hogy mire legyen velünk. Jól elvagyunk mi együtt. De hogy miért sikerült ilyen punnyadtra a tavasz eleji blogbejegyzésem?
Talán, mert tavaszi fáradtság van rajtam...

2009. március 20., péntek

Nem Tamáskodom



Juronics Tamás Kossuth-díja számomra az egyik legszebb pont a március 15-i névsorban. Nekem biztosan. És akkor azt is hozzá kell tennem, hogy semmiféle táncos elkötelezettségem nincs, rajongó sem vagyok, sznobnak, trendkövetőnek sem gondolom magam.

A bőrfejű táncost nem akkor ismertük meg Boriskával egyetemben, amikor ország-világ előtt zsűrizett a kertévé vetélekedőnek álcázott hirdetősójában. Sokkal korábban egy balettgálán láttuk táncolni, zseniális etűdöket adott elő Pongor Ildikóval. Pongor már nem fiatal, de táncos múltja és vele született tehetsége garancia a produkció színvonalára. Jó név, húzó név, igazi gálaszereplő. De ki az a kopasz gerelyhajító ott mellette? Ki az az izomköteg, aki ilyen légiesen képes női tütüben igazai balerinát táncolni? Elő a műsorfüzetet, lázasan keresgélünk, megvan: Juronics Tamás. De ki ez a táncos? Nem lévén táncőrültek, de sznobként sem regisztráltattuk magunk, így hát maradt a „tudja a fene” effektus. Nem tudtuk. Akkor és addig nem tudtuk. Na de azóta! Azóta nem volt olyan fellépése a Szegedi Kortárs Balettnek, amin mi ne jelentünk volna meg, és tapsoltuk volna vissza a sokadik ráadást. Stravinszki (korrektoroknak: Sztravinszkij) Menyegző című művét olyan magával ragadóan adták elő, hogy hosszú percekig csak tapsoltunk, tapsoltunk… Nagy élmény volt. És jártunk a MÜPA-ba, a Thaliába, és mindenhová, ahol Juronics produkciót lehetett látni. Tavaszi áldozat, Bartók-est, Bolero, Csodálatos mandarin, etc. Nem győztünk betelni a tánc, a zene és dráma ilyen szimbiózisával. Én mindezt műveletlenül, átadva magunkat a primer élményeknek.

Majd ez a rajongás is kezdett szép lassan kihűlni, mint a szerelem. De az emléke, az sosem múlik el. Elkísér egy életen át. Van egy megjelölt táltos-ember, egy szökellő hústorony, egy lebegő lény Szegeden, aki bekerült a szívünk közepébe, és ott is marad mindörökre. Már nem kell estjeire járnunk, már nem vadásszuk fellépéseit, már csak regisztráljuk: igen, Juronics Tamás a nézők ajándéka.

A díjakat – a mondás szerint – nem kapják, hanem adják. Most nagyon jól adták.

Jókor és jó helyre.

2009. március 19., csütörtök

Bokros teendők



Naptár szerint itt a tavasz, bokros teendők várnak ránk. Egyre többet süt a nap (még akkor is amikor közben fúj a szél és hideg van, néha még hó is esik…). Állítólag majd csomagban kapunk meleget. Meg hideget. Vagy valamit. De kapunk, az biztos. Egyre jobban látszanak a lakásban a porcicák, szembejönnek a pókhálók, és hát az ablakra, ellenfényben ránézni… na azt gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlom. Takarítani kell, rend kell. Alkalmazkodni kell a külső körülményekhez. És ugye vége egy időszaknak, az idő múlik, nem lehet lázas semmittevéssel kitölteni az aktivitás idejét. Most már lépni kell. És ez csak a lakás, a ház, de mi van kertben! Egy kert, egy ház, egy közösség mindig ad tennivalót. És hát ugye a bokrok. Meg a fák. A bokros rész már vagy tíz éve el volt hanyagolva, nem történt semmi. Én tovább is hanyagoltam volna, mert azért még ráértünk volna arra. Ám a nőm, az Ibolya azt mondta – mit mondta: szónokolta! –, az idő most a bokrost indokolja. Menjek oda, aktivizáljam, tisztítsak le körülötte mindent, mert itt az idő, lépni kell! És hát tényleg, tíz éve nem történt ott semmi a bokros részen, közben elvadult itt minden, dudva nőtt, óriási gombák eredtek meg, tápanyaghiányok léptek fel, és már a szomszédos kertekből kezdtek ránk csúnya szemmel nézni. Azt is üzengették ilyen küldött emberekkel, hogy el fogják zárni a csapot, nem kapunk tápanyagot, ha a bokrost nem rendezzük. Én még azért vártam volna ezzel a bokrossal, még a baloldali részen lett volna mit tenni, azután pedig jöhetett volna a nagy kert, már 2/3-ban átvett mindent a kertben, bőven lett volna ott is tennivaló. De az Ibolya azt mondta: most már a bokros jön! Ilyenkor bízni kell az asszonyok megérzéseiben, ők erre valahogy ösztönösen ráéreznek, hallgatni kell rájuk. Amikor megújul a természet – mondta az Ibolya –, akkor kell a bokrost aktivizálni, mert ilyenkor eredményesebb a dolog. És tényleg, alig mondta ezt el az Ibolya, máris a 2/3-os rész kertésze ránkküldte a kutyát, emberek jöttek tiltakozni, kilépett egy fontos emberünk és csökkentették a családi pótlékot is. De ettől mi erősebbek leszünk, a bokrost nem adjuk föl! Ezt mindenkinek tudnia kell, még ott fönt, a megyénél is. A főkertész, az Angéla is nő! És a nagy palántázó példaképünk, a Margaret is tudta, hogy kell egy kertet rendbentartani. Csak a férfiak nem tudják, de folyton nagy az arcuk, meg terveik vannak… de mire mennek vele? Azután meg a nagy busongás, meg önmarcangolás, meg búskomorság. Nem jó ez így! A keleti szomszédasszony, a Júlia is megmondta: ő kevesebb pénzért is rendet tud rakni. És el is kezdte. De azért még rákiabált a házanépére: ti is kevesebbet kaptok mától! Ez a kertészet, galambocskáim.


Hát így. Jöhetne már egy jó kis eső, oszt mindent lemosna…

2009. március 18., szerda

Születésnap(ok)



Írtam itt már arról, hogy Nagyapám március 15-én született, éppen idén 115 éve! De arról még nem, hogy így azután igyekeztem azokat a felkéréseket, amelyekben kiállítást, közreműködést kértek tőlem március 15-ére időzíteni. Vasárnap 15-én Szolnokon, az Aba-Novák Kulturális Központ galériájában nyílt meg az egykori Aba-Novák tanítvány Bényi László festőművész kiállítása. Kétszeresen is születésnap volt ez így, mert Nagyapám 1894-ben, Bényi 1909-ben éppen száz éve született.
És most pénteken (2009. március 20., 17:00) pedig a Ménesi úton található MCP Múzeumban nyílik az Aba-Novák ritkaságok című kiállítás. Ez is dupla születésnap lesz. A kiállítás ötlete és törzsanyaga Nagy András restaurátortól származik, aki így állít emléket édesapjának, Nagy Zoltán művészettörténésznek. Nagy Zoltán idén lenne 100 éves és azon kevés műtörténészek egyike, akik már életében Aba-Novák művészetének elismertetéséért dolgoztak. Tanulmányt írt róla, kiállítást szervezett műveiből, gyűjtötte munkáit, és személyes baráti kapcsolatot ápolt Nagyapámmal. Ennek a kapcsolatnak jónéhány ritkaság őrzi az emlékét. Láthatók lesznek Nagy Zoltán által féltve megőrzött Aba-Novák nyomólemezek, vázlatok, emlékek. Megmutatva a rejtett összefüggéseket. Olyan ritkán látható festményeket is bemutatnak, amelyek igazi meglepetésül szolgálnak. Az ismert képekhez képest egy másik Aba-Novák arcot ismerhetnek meg a látogatók. A családi hagyatékból nemrégen előkerült és restaurált, középiskolai tanulóként festett tanulmányképe is ki lesz állítva, melyet még polgári nevén, Novák Vilmosként szignált.
Egy alkotóművésznek csak így érdemes születésnapot tartani! És akkor halála után is tovább élhet a műveiben. És lám egy művészettörténész utóélete sincs ezzel másképpen.

Éljenek a születsénaposok! Éljenek a 100 évesek! Éljenek a 115 évesek!

2009. március 17., kedd

Baszeszku



Hát itt most biztos igaz a nomen est omen! Én Sólyom Lászlót nem sokra tartom, az Ország egyik büntetése, hogy ilyen elnökünk van, pláne így megválasztva. Tudósi képességeit persze sohasem vontam kétségbe, se okom, se felkészültségem nem lévén ehhez. Amióta ő lakik a Sándor-palotában, amióta tudatosan törekedve rendszeresen kioktatja a széles publikumot, nagy ügyeket bagatelizál, kis dolgokból nemzetközi konfliktusokat gerjeszt, nos azóta én nem tudok rá tisztelettel és főleg pártolólag tekinteni. Egy öreg barátom szavaival: nem sólyom az, csak egy veréb. A kéznemfogós akciója óta pedig már emberi jellemvonásait is kétségbe vonom. Annak idején Orbánék kormányra jutva meghirdették: több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás. Meg is valósították – minden tekintetben. Sólyom ugyan nem hirdetett ilyen nagyívű programot, de azért bejelentette, változtat az államfő korábbi, hagyományosnak mondható tevékenységén. És meg is tette, amit ígért. Hogy jól-e? Hát a sok körötte fortyogó ügy miatt mondom: kétes sikerrel...
Elnökünknek szokásává vált, hogy március 15-én valahol a határainkon túl ünnepel. A nemzet egységét kifejezendő. Most emberére akadt, mert odaát Romániában egy hozzá hasonlóan a szerepfelfogását alaposan túlértékelő elnök került az elnöki székbe. Elég, ha csak a lemondatását egy népszavazási kicselező mozdulattal lerázó tettére utalok: igazi populista demagóg, mindjárt a legrosszabb fajtából. Ráadásul túlméretes öntudattal, fiatal EU-tagként hatalmas arccal, politikailag és főleg diplomáciailag medvetáncosan mozogva. De tény: most (is) alaposan beakasztott. Az Index cikke szerint infernálisan túljátszotta méretesre dimenzionált szerepét. Már-már Csaut idézte, az pedig errefelé minden, csak nem a normális kapcsolat mércéje. Ellenkezőleg: az öntelt, neofita, trágyaszagú fizetőpincér magasan hordott orra, alacsony képességgel.
És amire szánalmas módon hivatkozott: fordítási hiba! Persze, meg írói munkásság, meg magánvélemény, és lárifári meg böszme! Miért nem azt mondta, amit Karinthy Frigyes mondott: paralelepipedon. Annak több értelme lett volna.
Látszólag ez a kudarc Sólyom kudarca. De csak látszólag. Ilyen penetráns elutasító gesztus sokkal inkább baszeszkut minősíti! Sólyom pedig bölcsen hallgatva saját nimbuszát növelheti. Most már karakán stratégának is beállíthatja magát. +1 pont Sólyomnak!
Jön még kutyára autonómia – csak ennyit mondhatok.

2009. március 16., hétfő

Március 15.



Már hét olvasóm van! Ráadásul egyikőjük Svédországban pislog a képernyő előtt. Hozzászóló még nem volt. Ennek két oka lehet: fényesre csiszolt, végérvényes igazságokat írok, amin nincs mit akár még csak kommentelni is. De az is lehet, hogy olyan mértékig rosszak a szövegeim, hogy ezt már bírálni sem érdemes...


Tegnap nemzeti ünnep volt. Tényleg ünnep volt? Ez az ünnep? Az ország urai kordonok mögé bújva, rendőrökkel védetve magukat jól kibekkelték ezt a napot (is). Én már tavaly is azt gondoltam, hogy nyugodtan hagyni kellene a tojásdobálást, a nemzeti ünnepen való kereplőzést, üvöltözést, mocskolódást (
ezzel a gondolatommal legalább annyian vitatkoztak, mint amennyien egyetértettek velem). Ez és ennek a megtámadottak általi eltűrése alapvetően minősít. A dobáló „forradalmárokat” méghozzá izgága semmirekellőként, akiknek szellemi horizontjuk a bányászbéka alatt van, három fényévnyire. És ha lennének – de nincsenek – az eltűrő politikusokat pedig normális, gerinces, igazi emelt tekintetű emberként lehetne tekinteni. Arcukra, szép Armani öltönyükre ugyan (záp)tojás folyna, de lekük megtisztulhatna ettől. Ráadásul Demszkyéknek ezt el is kell viselniük, ez a foglalkozásuk. Erre adták a fejüket. Amikor fiatalok voltak, még el is viselték.
Ha azonban gyújtogatás, szándékos rongálás, pláne emberek bántalmazása kezdődne, akkor a rendőröknek, a kommandósoknak azonnal és hihetetlenül keményen kellene fellépniük. Ebben nem lehetne semmiféle engedményt tenni. És ebben az összefüggésben az ünnepre harci eszközökkel érkezők puszta jelenléte is így értékelendő. Ráadásul a későbbi jogi processzust gyorsan kellene megindítani és lefolytatni, és felfegyverkezett elkövetőkkel szemben nincs helye enyhítő körülmények.
Mindezt azért írom le, mert harmadik éve minden március 15-ét Szolnokon töltök, ahol az Aba-Novák Kulturális Központ rendezvényén veszek részt. Nagyapám ugyanis március 15-én született, idén éppen 115 éve. Így azután én mindig kétszeresen ünnepnapnak élem meg ezt a napot. És ha rossz érzéseim támadnak, akkor azok is kétszeres erővel törnek rám! Én a kokárdát mindig a szívemen hordtam, nem csináltam belőle sohasem sálat, palesztin-kendőt. Nem most kezdtem kokárdát hordani március 15-én, én ezt már Rákosi pajtás idejében óvodásként kitűztem, illetve kitűzte nekem Nagymamám. És így volt ez azóta is minden évben. A legpikánsabb akkor volt, amikor a párt nyomdájában dolgoztam (Szikra Lapnyomda) művezetőként, és még a melósruhámra is kikerült a trikolor. Nem voltunk sokan így a nyomdában, de nem is egyedüli voltam ebben. Tavalyelőtt, amikor Szolnokról hazajőve értesültem a fővárosi kukázós, rendőrös bujócskáról, kétszeresen is szent ünnepem meggyalázássáról, elhatároztam: eddig én kokárda-mániás voltam, de mostantól ezt meghagyom a kívül látványosan magyar, belül egyszerű törtetőknek. Nem tűzök magamra kokárdát, nem akarok belső érzéseimhez olyan külső kifejezést rendelni, amiben a bajkeverők is mutatkoznak. Sajnálattal konstatáltam, még egy darabot elvettek tőlem, mint annak idején Torgyán a Fradit! Tavaly be is tartottam elhatározásomat, még visszaigazolva is láttam döntésem helyességét. Idén is így terveztem, de azért ott lapult a zsebemben a kokárda, és bizony már útban Szolnokra kitűztem, és azóta régi érzéseimmel hordom! Nem hagyom magam kizökkenteni saját magamból, nem teszem ki érzéseiemet mindenféle széljárásoknak. Az a jó, ha van mihez hűnek maradni.
Éljen a kettős ünnep!


Ps. Miközben ezt írtam, érkezett egy hozzászólás is! Hurrá.

2009. március 15., vasárnap

Schumann



Tegnap este Hámori Angelika és Gulyás Dénes koncertezett a Faluházban. Szinte érezte a közönség, hogy ez egyfajta búcsúkoncert is, hiszen rövidesen bezár a Faluház és lázas munka kezdődik. Újjáépítés lesz, felújítás, bővítés, de nemcsak olyan tisztasági festés szintű, hanem minden tekintetben új lesz. Kívül belül. Hogy majd zenét is lehessen benne oktatni például. De ahhoz zongora kell. A zongorához, jó hangszerkészítő mester. És persze pénz. Sok pénz. És azt a pénzt elő kell teremteni.
Angelika kitalálta, hogy nem kéreget, nem kopogtat. Ad valamit nekünk. És akkor mi is adni fogunk. Nem neki, hanem a tanítványainak, hogy jó hangszeren gyakorolhassanak, hogy technikai akadály ne nehezítse munkájukat. Mozart darabbal kezdődött az este, az ismert gyerekdallam bujkált végig, itt-ott előjőve, építkezve. Majd Schumann szonátáját játszotta Angelika.
Ezt követte az én nagy meglepetésem. Tíz éve már közös produkciója Angelikának Gulyás Dénessel, hogy Schumann dalait adják elő. Gulyás Dénes magyarul előadja a verset (Dichterliede), majd Angelika kíséretével elénekli németül. Ez hatott rám elementáris erővel! Zeneileg mindenevő vagyok, de jónéhány szerzőt, stílust, kort, hangszert nem tudok egyenszilárdsággal szeretni, mint a kedvenceimet.
Nos, magam eddig Schumannt szinte programszerűen kerültem. Túl érzelmesnek, mondhatnám érzelgősnek ismertem meg. Azt is mondhatnám ismertették meg velem a korábbi előadók. Hát bizony, a tegnapi este óta ezt már nem így gondolom. Érett férfilíra ez, igazi színekkel, igazi mélységekkel! És hogy nemcsak én gondoltam így, azt a hosszú taps és a lelkes közönség is igazolhatja. Jó sokan voltunk, így remélhetőleg az áhított zongora beszerzése is lehetővé válik.
Az pedig külön bónusz, hogy Angelika kurátora az éppen bejegyzés alatt lévő alapítványunknak, blogom névadójának, a szabadegyetemnek. Övé a zene világa. Aki eddig kételkedett: nagyon jó kezekbe került!
Köszönöm az estét Angelikának, köszön a közönségnek a jelenlétét. Sok ilyen napot nekünk!

2009. március 12., csütörtök

Szabadegyetem. Szabad egyetem?



Klári hív mobilon, segítséget kér. Keressünk együtt számlavezető bankot bejegyzés előtt álló alapítványunknak. Ez szükséges a bejegyzéshez. Meg hát normális is, pénz a bankban legyen, ne sublótban... Ott ugyanis dolgozik. Dolgozik bizony. De kinek?
Klári a helyi takarékszövetkezet ajánlatát már megkapta, és nem túl sokat spekulálva és számolva sikerült átlátnia: ha pár évig náluk tartjuk az alapítói vagyont (és mondjuk nem tudjuk növelni), garantáltan eltűnik minden pénzünk! Nem nagyon akaródzott elsőre elhinnem ezt, de azután némiképp elgondolkodva világossá vált, hogy ez a véres valóság. Magam elkezdtem némi banki nyomozást, megpróbálkoztam a nagyokkal, körlevélben soroltam nekik alapítványunk nagyszerűségét, alapítóinak kíválóságát, elveinknek szárnyalását... Már egy választ kaptam is: a Budapest Bank a szokásos kondíciós listáját küldte el. Tehát nix egyedi kondíció, csak banki Macmenű van, drive-in bónusszal, dupla kólával. Cöcö! Egyénileg ne tessék itten bármit is rendelni. Biorobotjaink csak a matrix bepogramozott szolgáltatásait képesek nyújtani.

Na de miért nem képes a bankrendszer egy nem szokvány ügyfelet(non-profit alapítvány) nem szokvány módon kezelni? Vagy most már mindenhol csak a cuslágok alapítványainak jut a megkülönböztetett bánásmódból?
Mindezzel nem is lenne baj, ha dönthetnénk úgy is: mi a Faluház mosdójában szeretnénk tartani az alapítvány pénzét. De ezt a törvény nem teszi lehetővé, kötelesek vagyunk bankszámlát nyitni. Kötelesek vagyunk vesztesek lenni? Lúzernek. És mi van, ha mi ezt nem akarjuk, nem akarunk veszteni? Sem pénzt, sem szemléletet. Sem célt, sem eszközt? Akkor be kell alapítványunkkal bizonyítani, hogy valóra váltjuk a terveket. Úgy legyen!

2009. március 11., szerda

Ez a Skype-kapcsolat már nem lesz aktív



MI AZ HOGY A PARTNER JELENLEG NEM ÉRHETŐ EL?!!!!! Bill Gates, mit marháskodsz?

Az embernek így 57 éves kora tájékára már szépen kifejlett halálösztöne lesz. Nem is tudja elkerülni, mégha akarja sem. De én nem is akarom. Annyit már tudok, nem kell a lehetetlent akarni. Én a halált, mindig csak az élettel párhuzamba állítva, vele együtt, atomi szintű szimbiózisként tudom értelmezni. Van, amikor egy dolgot, egy jelenséget, egy történést csak az inverze tesz megmagyarázhatóvá. Ha a halált kell magam számára definiálni, csak az élet fogalmával együtt tudom megtenni. De ugyanezt a gondolati utat teszem meg, amikor az élet fogalmát kell valahogyan feldolgoznom. Miért is élünk? Hogy egyszer biztosan meghaljunk. Más okát nem lelem. Ez egy olyan erős faktum, amit eddig még soha senki nem tudott megcáfolni. Pedig milliók várnak erre a cáfolatra, ha nem éppen embermilliárdok...

Miért is vagyok éppen ma ilyen filozófikus? Ilyen szentimentális? Ilyen Nők Lapja on-line? Ma vettem hírét egy anyai öreg barátom halálának. Hetek óta készültem ennek a hírnek a befogadására. Múlt kedden (2009. 03. 03.) Horváth Józsefné Hasznos Margit – nekem Margó – itthagyott bennünket (is). Ez év január 5-én még Skype-kapcsolatban voltunk, majd napokon át nem láttam aktívnak a profilját. Rossz sejtéseim voltak, 80 évesen már más dimenziók vannak a felhasználók (user!?) előtt, már nem naponta garázdálkodik a neten, már nem 100%-osan on-line. Én két éve éppen öreg barátnőm unszolására kezdtem el szkájpolni (van ilyen magyar ige? – Örkény szerint volt: I'm going magyarni). „Apukám, Te nem szkájpolsz?????? Tessék hazamenni, és azonnal létesíteni egy fiókot” – mondta, amikor nála járva finom pudingjával zártuk a vendégséget.
Ő már régen otthonosan mászkált a világhálón, digitális fényképezőgépének vásárlásakor kikérte tanácsaimat, fejből tudta a könyvelési szabályokat, dédunokáját sütni tanította. Bálint Endre kiállítás megnyítómra (2008. 03. 15. – Aba-Novák Kulturális Központ, Szolnok) eljött velem, jó pálinkákat kínált, Anyám gyerekkoráról mesélt nekem...
Horváth Margó, alaposan itthagytál engem! Légy szíves Szent Péternél gyorsan egy szkájp-kapcsolatot kérni. Jár az Neked! Neked jár!

És nekem is jár. Máris hiányzol.

2009. március 10., kedd

11-es út


Vasárnap délután (2009. 03. 08. – Nemzetközi Zoltán Nap!) békésen haladtam gyalogosan poroszkálva a lányfalusi könyvtár felé. Falunk sómenjét idézve: lelkemben kis rőzsedalokkal. Ünnepi hangulatban voltam, kitűnő emberek társaságába igyekeztem, nem akármilyen dologra készültünk szövetkezni. Az alkalom méltó a megörökítésre, ezért hű Olympus digitális gépemmel haladtam Leányfalu központja felé gyalogosan, dokumentálni is készültem a történéseket, nemcsak kurátorként aláírni az alapító papírokat. Szép napsütéses idő volt, egy-egy képet elkattintottam már útközben is, a táj, a Dunapart megörökítésére. Közben nem hagyott közömbösen a 11-es út sem, amit nálunk Móricz Zsigmond útnak hívnak. Békés vasárnap volt tehát, ez azonban néhány autósnak a száguldás, az előzgetés, az erőfitogtatás vasárnapja volt, mint általában. Elkaptam és elkattintottam egy gyorshajtással alaposan fűszerezett előzési szituációt is. Az 1-es és 2-es képrészleten látható, amint egy bivalyos Suzuki egy mini Fiat-ot gyűr le éppen, mert nem volt elég az 50 kilométeres haladás, mennie kellett, a vére forrt, lába a pedált nyomta. Ő előzött, én fotóztam. Ő észrevette. Én észrevettem, hogy észrevette. Ő lassított, majd megállt (3). Én tovább exponáltam. Ő megfordult, én rendületlenül fotóztam a manővereit (4). Ő csak jött, jött, jött és jött (5., 6., 7.). Már alig tudtam befogni a telével (8). A helyzet: mint a spanyol arénákban: két ellenérdekű, egymáshoz közeledő test. Egy harci felajzottságban egyre feszültebb bivaly autó és egy a helyzetet lereagáló fotós matador. Mindketten várjuk a Nagy Találkozást. A dráma csúcsponját. A Megismételhetetlen Pillanatot. Ő már szinte a lábamon áll (9), láthatóan olyannyira a pillanat hatása alatt van, hogy az védőövét sem használja. De az is lehet, hogy ezt a közlekedési szabályt sem tartja be. Érezhető a levegőben: be van élesedve, minden tekintetben... Én nem tudom márt uralni a gépem, telével nem tudok közeli élességet. Ő harci sisakrostélya (baseball sapkája) mögé rejti harcra idomított arcát (10). Én alig tudok exponálni. Kippatanva nemes paripaként uralt autójából hosszasan és mindvégig tegeződve számonkéri rajtam, hogy mit fotózol te itten? Hol az engedélyed? Miért nem lehet itt előzni? Miért baj az ha megelőzöm azt a tetűt? Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? Rendőr vagy?
A válasz: nem tegeződünk! Ezt ismételgetem, többször is, a végén újfelmeléssel. Ebben maradtunk.
Hát így történt ez 2009. 03. 08-án, egy minden tekintetben szép és békés, kultúrával, jóérzésekkel teli napon... Remélem derék Suzukis emberünk egy falunkbélit sem fog haláragázolni a jövőben, mint az megtörtént már sokakkal itt a 11-es út mellett. Mindenki elkezdi valahogy... Bibó ilyen demokráciát akart?

2009. március 9., hétfő

A nagy víz



Az utóbbi héten, naponta többször is árvízi leskelődést hajtok végre a neten is, nemcsak itt a kert végében. A 2002-es és a 2006-os extrém nagy víz után, amikor minket alaposan meglátogatott a Duna, minden apró jelre figyelünk. Most azonban látszik, nem lesz baj. Azért van miért aggódni, a hegyekben sok a hó, és ha egyszerre kezd el olvadni, akkor... De nem folytatom. Van olyan, hogy önbeteljesítő jóslat.

Aláírtuk



Tegnap (2009. 03. 08. 18:00) a leányfalui Ravasz László Könyvtár emeleti helyiségében összegyűltünk és aláírtuk a Leányfalusi Szabadegyetem Közhasznú Alapítvány alapító iratait.
Három „alapító atyánk” van. Regéczy-Nagy László, dr. Bibó István és dr. Kemény Dénes személyében olyan alapítókat tisztelhetünk, akik múltjuk, tevékenységük és elkötelezettségük okán reményt nyújtanak elképzeléseink megvalósítására.
Mindhárman tiszteletnek örvendenek, kikezdhetetlenek, és az élet más-más területén már bizonyítottak. A kuratórium számára a konkrét segítségen túl mérceként és igazodási pontként tekinthetünk rájuk.

A többi képet itt láthatod: