Lassan úgy néz ki, hogy én mintha valami nagy zenebuzerátor lennék. Éppenhogy nem. De mégis? Vagy most akkor ez hogy van? Egy biztos: bizonytalan vagyok. De lehet, hogy nem is. Szóval megint egy koncert miatt írdogálok ide. Árpád barátom – aki grafikus, de neki egyedül több zene van a vincseszterén, mint a teljes magyar rádiós archívumoknak!! – idejekorán riadóztatott, hogy Győrben lesz egy ütősfesztivál (már megint, mert ez a tizedik, tavaly például: Billy Cobham), amin Trilok Gurtu lesz a főattrakció. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy velük tartsak, Boriskát is meggyőzzem: ott a helyünk. Pénteken irány Győr, este már ott üldögéltünk a volt szocreál Rába Filmszínházból kreált Richter terem (Vadász György irodája építetette át. Figyelem, lányfalusiak...) nézőterén. Voltak mindenféle bevezető produkciók, majd jött Balázs Elemér félmagyar-félamerikai produkciója, nagyon jó és igen kulturált dzsessz volt, a dobos visszafogottságában is megszabta a zenét. Azért igazából Trilok Gurtu árnyéka már az én kis fejemben előre lenyomta szegény Elemért... Nem szép ez így, meg igaztalan is – de attól még így volt.
Na majd legközelebb nem leszek ilyen előítéletes. De az is lehet, hogy mégis. Szóval vártuk a fénypontot, és meg is érkezett. Gurtut hallottam már élőben kétszer is Magyarországon, és minden alkalommal újabb oldaláról ismerhettem meg. Most sem volt ez másképpen. Másfajta volt a felállás, a zene lényege persze ugyanaz. Gurtu igen összetett személyiség. Több évtizede van a világ élvonalában, igazi sztárok zenekarában dolgozott és dolgozik folymatosan, saját zenekarai is sikeresek, mégis olyan feszülten, szinte görcsösen kezdte az első számot. Ennek egyik oka biztosan az volt, hogy az erősítés, különösen a kontrollmonitorok beállítása eleinte nagyon gáz volt. Folyamatosan jelezgettek vissza a keverő felé, mutogattak a többiek is, de persze főleg a főnök. A daruról működtetett kamerát például ezerrel szemmelverte, amikor feléje küldték. Kész csoda, hogy működőképes maradt.
A feszültség másik oka az lehetett, hogy a szakszis fiú szerintem frissen állt be a bandába, a számokat már jól fújja, de még nem oldódott föl. Trilok mágikus szemével időnként biztató sugarakat küldött felé, oldotta a feszültséget. Azután minden a helyére került, a főnök szemmel, arcrezdüléssel dirigált, a zene szélesedett, a hegedűszólók egyre mélyebbek és hatásosabbak voltak, és a spanyol gitárosról kiderült, hogy amikor rá kerül a hangsúly, bizony nagyon tud. A basszer egy rejtély. Hol nőnek láttuk, mert ruházata ezt jelezte, a haja félig rasztása, de kontyban... hol meg persze annak ami: fiatal afrikainak. A zenéje és főleg a kéztechnikája már nem hagyott kétséget efelől. Én pedig egyre jobban éreztem magam, ráadásul már nem alapról startoltam, ennyit már Balázs Elemér megalapozott.
Trilok összetett személyiség, ezt már a hangszereinek összeállítása is előrevetíti. Vizes kanna, füzér, lábdob, pergő, cinek, konga, tabla, állandó mikrofon a szája előtt, és még ki tudja mi áll szolgálatában. És a zene is ilyen szabadon hömpölyög, egyszerre ősi és indiai, máshol dinamikus rockos, majd filozofikus... Ez azért érdekes és vitatható megállapítás, mert például Boriska szerint minden szám egyforma volt.
És akkor még a nap úgy ért véget, hogy egy nagyon kedves kis szállodában éjfélkor szaunáztunk-pezsgőztünk...
Ki mondta, hogy a zene nem mindenható?
