Mostanában megint közeleg egy újabb évforduló, melyet a dolgok csillagászati rendjében egy héttel megelőz a karácsony, sőt a Karácsony. Kicsi gyermekkoromat leszámítva én mindig ambivalens viszonyban álltam ezzel a megkreált nappal, ezekkel a napokkal. Semmilyen módon nem voltam képes megérteni, hogy miért kell az életből egy-egy napot kiemelni, és felaggatni mindenféle emelkedett tulajdonsággal. Az persze nagyon is tetszett, hogy gyerekként ajándékokat kaptam, a család minden ágából érkeztek a postai lapok, személyes együttlétek tették széppé a napokat. Testvérem nem lévén, unokatestvéreimmel tudtunk nagyon jól játszani-örömködni. És én olyankor természetesen cseppet sem érzékeltem, hogy emögött az ünneplés, ajándékozás mögött milyen ádáz hajsza van, pedig különösen a hiánygazdálkodásban még egy kilo narancsért is valóságos hadműveletet kellett végrehajtani, felderítéstől a becserkészésig, a vad elejtésétől mind ennek a hazalogisztikázásáig. És akkor még a fő kérdésről: az elrejtéstől nem is szóltam! Mert úgy a gyerek 5-6 éves koráig minden szülő azon mesterkedik, hogy minderre csak az adott pillanatban, december 24-én este, a fagyujtáskor derüljön fény! És jól is van ez így, tudjuk mindannyian, hogy nem marad ez az állapot az idők végtelenségéig, de Bereményivel: még nyújtjuk a percet... De mikor már ez a hímpor is oda, ez a misztérium is láthatóvá válik, kipukkan a karácsony felíratú lufi, akkor hirtelen minden üressé válik.
Már persze nekem, a megrögzött anyagelvűnek, a nem hívőnek. Mert evangelizált barátaim, rokonaim számára a gyermekkor elmúltával is van tartalma ennek az ünnepnek. Én sajnos ilyenkor már csak a tülekedő-lökdösődő bevásárlókat, a szervezkedőket, a hitelt felvevőket látom... És sajnálkozom, és kiürült vagyok és nem értem a világ menetét. Miért is kell egy napot kiemelni a 365 közül? Miért is kell mindenféle díszeket ráaggatni, mikor az életet úgyis a többi napon éljük? És igaz ez a Karácsonyra és igaz ez a szilveszter fedőnevű kötelező berúgásra is.
Ilyenkor az a megtervezett lelki menekülési utam, hogy nagyon sok zenét hallgatok, a régiek még minden kottafej leírásakor közvetlen kapcsolatban voltak az égiekkel, a Teremtővel, a Megváltóval... Ilyenkor bizony mindig kiegyenesedik a lelkem, nincs kétely, nincs fejcsóválás. Emelkedettség van.
Még akkor is, ha ezekre a berzenkedő kérdésekre immár ötven éve nem kapok feleletet. És ettől teljesen függetlenül állandóan ágaskodik bennem a remény. Hátha mégis? Hátha van ennek a külsőségnek belső tartalma is? Hátha van az emberben a mókuskerék egyidejű megléte mellett is valami fennkölt? Valami nem evilági! Így azután minden évben kezdem elölről. Készülök, készülünk. Listát írunk. Tárgyak, nevek, címek, ötletek kerülnek papírra. Indul a „mikulásgyár”. És jó ez így. Hogy ki lehet zökkenni, lehet mást és nagyon másként csinálni. Hogy lehet úgy is formálni a világot, hogy közben állandóan kételkedem. Morgok. Medvéskedek. De csinálom.
Csináljátok Ti is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése