Feltámadás

Nem lévén hívő – pláne vallásos – ehhez a húsvéti ünnepkörhöz nem olyan alapon kötődöm, ahogyan hívő társaim. Én mindig az Örök Újrakezdést látom és élem meg benne, amikor kellőképpen elfáradva, a lelkileg bezárkózva töltött alaposan elhúzódott tél után új erőre kapunk, megnyílunk, újjászületünk. Házunkat, kertünket csinosítjuk, járdánkról mások csikkjeit összeszedjük, ásunk, gereblyézünk és füvet nyírunk. A drága nap erősen világítja az ablakokat, ideje ablakot pucolni, de hibátlanul ám! Mert a nap kegyetlen reflektor, rámutat a hibákra.
Az utóbbi napok blogos hallgatása prózai és sajnos nem túl örömteli okokra vezethető vissza. Kedd délelőtt óta itt van velünk mostohaanyám (apám második felesége, nyolc éve özvegye) Ibolya, aki igen rossz állapota miatt már nem tud egyedül létezni. Hozzátartozói nem élnek már, én vagyok neki egyedül... Évek óta csalogatom magamhoz, legyen velünk, segíthetünk napi dolgaiban, könnyíthetünk bajain. Ilyen ellenállóval én még soha életembem nem találkoztam! Minden mondatomra három ellenérve is volt, hogy miért is NEM. De mostanra már egy kórházi kitérővel, némi erőszakkal itt van minálunk. Szinte nem lát, ismeretlen terepen próbálkozik szegény... Így azután nem lehet magára hagyni, 24 órás a szolgálat. Napközben én, este Boriska. A blogolás huszadrangúvá vált másodpercek alatt. Persze nem feledtem soha egy percre a digitális naplót, de csak vágyakoztam utána... Éppen ma először volt többnyire tiszta a tudata, mosolygós az arca, fájdalmai alig gyötörték, enni is végre annyit evett, amennyi már egy kis erőt is jelentett, úgyhogy nekem ez a nap a Feltámadás napja!
Úgy is van feltámadás, hogy nincs keresztrefeszítés.