Cecilia

Lassan úgy tűnik, hogy mintha én valamiféle zenefüggő, zeneértő, koncertjáró rajongó lennék... Ki kell mindenkit ábrándítanom: szó sincs ilyesmiről. Nem túlzás, nem kitaláció: már az óvodában fölmentettek az éneklés alól, nem akarták, hogy elrontsam az összhatást! Ez azóta sem változott. Se énekhanggal, se bármiféle hangszerrel nem vagyok képes fogyasztható hangot, dallamot kibocsátani. Apámmal 1977-ben egy magyar-görög meccsen voltunk a Népstadionban. Jóapám körülnézett és detektálta, hogy lehetünk vagy nyolcvanezren a nézőtéren. Na akkor megengedte, hogy énekeljem a Himnuszt, mert ekkora tömegben már elveszett a hangom, nem okoztam zavart... Maradt nekem tehát a zene hallgatása. Ezt viszont teljes lelkesedéssel teszem, gyerekkorom óta örömöm telik benne, ha nem élőben akkor rádióból, vagy éppen cédéről, esetleg számítógépen empéhármazva. Anyám körül is mindig szólt valami zene, főleg klasszikus, kiemelten Bartók, Sztravinszkij, Ravel, Bach. Jártunk koncertekre is, az is rengeteg élményt adott. De beleszülettem a beat-korszakba is, majd kamaszodtam a jazz-világában. Ifjú emberként ez a terület a Sebőék, a Kaláka és a Kolinda jelezte világ irányban tágult tovább. Később lemezek, cédék révén egyre újabb és újabb irányt sikerült meghódítani, és ez az expanzió napjainkban is folyamatos. Mindezt ezért fejtettem ki ilyen körülményesen, mert a blog olvasásakor feltűnhet, hogy milyen gyakran írok zenéről, főleg koncertélményeimről. Ezek között pedig mostanában a komolyzene (szomorúzene!) kezd újra a domináns lenni. Ez azonban nem tudatos, szelektált élény, csupán „történelmileg így alakult ki”, „ezt dobta ki a gép”. És így jutottunk el május 1-jéhez, amikor este a MŰPA-ban Cecilia Bartoli Haendel estjén járhattunk. És hát olyan élményben volt részünk, amiről hallgatni itt a blogban több mint hiba, bűn lett volna! Amikor a dolgok, a csillagok állása ilyen szerencsés együttállást mutat, akkor még a magamfajta botfülű is a mennyekben érezheti magát. Adva volt a barokk egyik legzseniálisabb zsenije, a három nagy között (Vivaldi, Bach és Haendel) nehéz sorrendet állítani, az utóbbi időben én bizony a Londonba költözött német zsenit helyeztem a dobogóm tetejére. A csodához egy briliáns hang társult Cecilia Bartoli személyében. Őt úgy öt éve ismertem meg, egy nem is túl közeli barát biztatására, aki úgy ajánlotta: ha jót akarsz hallani, ha az istenek hangját hiányolod, hallgasd meg ezt az olasz dívát! Megtettem, és egy életre elkötelezettjévé váltam. Azóta sem bántam meg. De arra nem számítottam, hogy valaha is élőben hallgathatom majd. Az volt a valószínű, hogy Ő sohasem jön Magyarországra, de ha esetleg mégis, akkor csak egy estére, és csak bennfentesek juthatnak jegyhez. Erre láss csodát, eljött, négy fellépést is vállalt, eltérő helyszínen és nagyon szerteágazó programmal. És ráadásul Haendel-estet is tartott! És kedvenc helyemen, a MŰPA Bartók termében! Egyik nagyszerű dolog a másik után! A szerző zseni, az előadó maga a csoda, na és a helyszín! Most bizonyított csak igazán a MŰPA csodás akusztikája. Tényleg lehet még a légy zümmögését is hallani. Ez nem túlzás. A ragyogó zenészek korabeli hangszereken is játszottak, ezek között némelyik igencsak egy kisszobányi teret győzött hanggal a fejedelmi lakokban anno. Most azonban egy hatalmas teret, többemeletnyi közönséget kellett elérni. És bizony mindent tisztán és plasztikusan lehetett hallani, minden zizgett és rezonált, minden szolgálta a szerző zsenijét. Páratlan élmény volt!
És hát Haendel olyan időnként isteni régiókból építkezett és Cecilia Bartoli olyan átéléssel énekelt, hogy én bizony a harmadik számnál könnyeztem. Egy-egy pillanatig én is az Olimpuszon éreztem magam...
És mi lett volna, ha még igazi zeneértő is lennék?