i do szabli i do szklanki! – szól a régi dal... (magyarul talán így: lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát).
Tegnap kis falunkban lengyel nap volt, mert éppen 70 éve jöttek Magyarországra – s ezen belül Leányfalura is – lengyel menekültek. Ez a tény már önmagában is ünneplendő, de ha történelmi kontextusba helyeződik (2. világháború), akkor különleges fényt kapnak a történtek.
Tényszerűen: 1939. szeptember 1.: provokált és titkosszolgálati módszerekkel, rabokkal megtámadnak egy határmenti rádióadót (Gleiwitz - Gliwice), amire hivatkozva azután Németország támadást indított Lengyelország ellen. Nem sokkal ezután, szeptember 13-án már érkeztek is egyre növekvő számban Magyarországra az első menekültek, főleg civilek, de katonák is, sőt volt példa, hogy teljes zárt katonai alakzatban lépték át a határt. Nem kevés lengyel zsidó is a menekülés ezen útját választotta. Mert ekkor hazánk szomszédos volt Lengyelországgal, hisz' az első bécsi döntés végrehajtásával visszakerültek Szlovákia (akkor persze: Csehszlovákia) egyes területei hozzánk.
A dolog pikantériája, hogy mi Németország szövetségesei voltunk, és a németek rohanták le Lengyelországot, és igen erőteljesen követelték a mi együttműködésünket. Magyarország azonban – nem kis kockázatot vállalva – befogadta a lengyeleket, menekült státuszt adott, és nem adta ki a németeknek őket. Belügyminiszteri rendeletek, törvényi cikkelyezések, külön kormánybiztos kinevezése biztosította ehhez a megfelelő logisztikát. És mindez szemhúnyással bitosította a lengyelek futárútjait is a londoni emigrációs kormány felé, illetve rejtő- és pihenőtábor volt Magyarországon, és itt Leányfalun, ami akkor persze hivatalosan Pócsmegyer volt.
Erre emlékeztünk szeptember 20-án, reggel a Szt. Anna templomnál misével, II. János Pál (Wojtyla) pápa emléktáblájának avatásával, történészek előadásával. Délután pedig a múzeumban folytatódott a megemlékezés, előadással, kiállítással, dokumentumfilm vetítésével, és a nap végére Andrzej Wajda: Katyn c. megrázó filmjével.
Igen szép és emelkedett ünneplés volt, én magam többször elérzékenyültem, Wajda filmje majdnem megríkatott, pedig nem vagyok könnyen elérzékenyülő.
A lengyel nagykövetasszony magyarul (persze szlávos akcentussal!) mondta beszédét a mi polgármesterünké után. Nyíri Csabáében az tetszett, hogy végre nem aktuálpolitizált, nagykövetasszony pedig számomra plasztikusan megmutatta a mi belpolitikai vitáink egy nézőpontját, ami szovjetek felszabadítás vs. megszállás megítéléséről szól. Ezt mondta: a Vöröshadsereg felszabadította Lengyelországot, de szabadságot nem hozhatott, mert ők maguk sem voltak szabadok... Ez tényleg történelmi nézőpont és mély igazság!
A szentendrei katonai egyetem fúvósai eljátszották mindkét himnuszt. A lengyel himnuszt jól ismertem, de most tudatosodott bennem igazán, hogy ilyen történelmi múlttal is milyen optimista dallama és harmóniái vannak, pedig lenne okuk a mi panasz-himnuszunkhoz hasonló elégikus, szomorú hangulathoz.
Szakály Sándor történészprofesszor hatalmas ismeretanyagát osztotta meg a hallgatósággal, ez követte egy összeállítás a lányfalusi emlékezők szövegeiből. Majd Detky András képviselőnk főztjét, a lengyelek bigos nevű legismertebb ételét. Két hatalmas kondérban főzte az óvoda konyháján.
Délután a múzeumban Kapronczay történészprofesszor beszélt, nekem kevésbé színvonalasan, de mindenképpen közérthetően. A kiállítás dokumentumai között egy gyönyörű faszobor is látható: Segesdi György szobrász maga hozta a helyszínre, amikor hírét vette ennek az eseménynek. Címe: Katyn. A szobor nagyon plasztikusan ábrázolja a szenvedést, de nem sokkolóan.
Konrad Sutarski Magyarországon élő lengyel költő, irodalmár dokumetumfilmjében a katyni tényfeltárást mutatta be. Hihetetlen sötét és embertelen ez a történet. Nemcsak a szörnyű tett elkövetése, hanem a szégyenteljes hazudozás és hamisítás – ami évtizedekig elleplezte ezt a gaztettet – hatott megrázóan.
Zárásul Andrzej Wajda – apja emlékének ajánlotta – Katyn című megrázó filmjét láthattuk. A nagy és megrázó történelmi események emberi sorsokra gyakorolt lélekromboló, embert próbára tevő, egyben megtisztuló, a tagadó és túlélő életstratégiák ütközését bemutató film alatt többször a sírással küzködtem.
Szótlanul, szinte földre szegezett tekintettel mentünk haza...
Köszönjük, Leányfalu! Köszönjük a 70 évvel ezelőtti kiállást, és köszönjük a mai emlékezést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése