Tegnap volt Anyám születésnapja. Nyolcvanegy éves lett. Lett volna, ahogyan ezt mondani szokás, hiszen 2003 óta már máshogyan számolódik az Ő ideje. Boriska a héten alkoholtilalomra ítélte magát, mert kissé szédülgetett. De tegnap estére Ő is koccintott velem, jófajta rozét ittunk Anyám emlékére. Kint ültünk a teraszon, azt és úgy láttuk a fákból és a Dunából, ahogyan azt Ő is látta, láthatta. Ez a Leányfalu az Ő Leányfaluja. Mármint itt az alvégen. Itt töltötte a nyarait, ügyesen sakkozta a szabadságait és inkább hazahordta temérdek itthon is végezhető munkáját. Mindig kotyogott a kávéfőző, hamutartója úgy volt tele, hogy szinte óránként ürítette, és csattogott a derék 1962-es évjáratú csehszlovák (akkor még az volt!) írógép. Születtek a Szövetség éves programjai, szervezési tervei, munkatársaknak előkészítő anyagok, tárgyalási anyagok, az elnökség számára háttérelemzések. Egyszóval dolgozott Ő, de itt a kertben. Hosszú éveket nyert így az életéhez a lányfalusi mikroklíma áldásai okán. Beteg és agyondohányzott tüdeje itt valamelyest rekreálódott... persze nem tarthatott ez a végtelenségig.
Utolsó éveiben már csak a levegővétel volt a munka, a napi öltözködés, a tisztálkodás jelentette a Nagy Megoldandó Feladatot. Elmaradt a mindennapos úszás a derék barátokkal, Lellyékkel, Pintér Gyurival, Perczel Erzsivel, a szentendrei művészekkel. Elmaradt, mert fuldokolva nem lehet úszni, rettegve nem lehet regenerálódni. Egyszóval itt ültünk a mi teraszunkon és az Ő légkörét próbáltuk felidézni, érzéseit magunkra hatni hagyni. Ennyi évvel a halála után már tudok rá könnyek nélkül gondolni, szinte vágyom már felidézni az arcát, belehallani szavait a rádióműsorokba, amiket kis rádióját körbehordozva oly állandóan hallgatot és reflektált. Ezeket most én hallgatom, bár a műsorok nagyon változnak, gyakran eltűnnek régi, jól bevált hangok, emlékek, műsortípusok. Kár értük, mert amik helyettük születnek gyakran silányabbak, áramvonalasabbak és csak ritkán jók, pláne jobbak! Elmentek Anyámmal együtt ők is. Javarészt elmentek az úszótársak is, nem jönnek beszélgetni a művészbarátok, nem kukkant be Tóni bácsi sem fröccsözni, Ő is már az égi mezőn kertészkedik, nyírja a gyepet, csak rengeteg kipusztíthatatlan mogyoróbokorral üzen: itt vagyok! Nem kanyarodnak be az autós barátok sem, hogy elvigyék Őt bevásárolni, mert már nem is élnek, nem is autóznak. Rájuk is emlékeztem, amikor Anyámra ürítettem a rozét tegnap.
Isten éltessen, Anyu!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése